ÖRÖKZÖLD TÉMA

Verset szinte már azóta írok, hogy megtanultam olvasni, merthogy 8-9 éves koromban már ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy leutánozzam az innen-onnan kezembe kerülő gyerekverseket. Ezek persze, csak a titkos emlékfüzetkémbe kerültek be, nehogy a környezetem valamiféle furcsa csodabogárnak tartson. Ami mégis közel járt az akkori elvárások mércéjéhez, az egy Anyám című 6-8 soros iromány volt, melyet 13 éves koromban (még jó néhány hasonló „firka” kíséretében) beküldtem a brassói magyar hetilaphoz, s legnagyobb meglepetésemre meg is jelent. Azért nevezném első versemnek, mert ezt már egy hús-vér költő is „elfogadható”-nak tartotta, de….. és itt következtek Lendvay Éva igen tapintatos tanácsai, azzal kapcsolatban, hol és mit kellene igazítani rajta, hogy az jobban hasonlítson egy igazi versre. No, és persze biztatott a folytatásra. Én pedig folytattam is, meg nem is. Néha egyik versemtől a másikig évek teltek el, a téma azonban örökzöldnek bizonyult: édesanyám emléke talán még az első szerelemnél is maradandóbb mind a mai napig.
Emlékezetből írom le az Anyámnak írt verset, mert hetekbe telne, amíg a csűrben felhalmozott kacatokból előbányásznám azt a régi újságfecnit:

Anyám

Anyám dél,
szavaitól északra
függőlegesen növök befelé –
súlyos az álom
mint az anyai átok,
ha visszaomlik.
………………………………….
magam énekén
emberül élek.

(A kipontozott sor nem jut eszembe. Az utolsó szót Éva néni kanyarította oda. Az én változatomban azt írtam: „megtanulok”.)