Első versem: Láng Orsolya (Budapest)
Szeretlek
Te azt mondod, hogy „Viszont látásra!”
Én válaszolok: „Isten hozott.”
Te kiküldesz – én bejövök,
és nem mondom, hogy légy átkozott…
…szeretlek…
Virágot viszek neked,
majd bekötöm a hajad.
Te a virágot eldobod –
a madzag elszakad…
…szeretlek…
Otthon a tükörbe nézek.
Az arcom szomorú.
Miért? Miért tetted ezt?
Derűre ború…
…szeretlek…
A verset 13 éves koromban írtam. Ugyanebből az indulatból még két vers született (3 az 1-ben), a második a „Távol kék hegyek” című, a harmadik pedig, egy táj- és közegleíró vers, ami lényegre törően az „Almás” címet kapta, mivel homoródalmási emlékképeket tartalmazott. A meghatározó élmény, amely az ihletet adta, nem pontosan körvonalazható, inkább tulajdonítható be valamiféle általános életkori sajátosságnak (a magas hőfokon való állandó izzás), mint egy konkrét személyhez kötődő érzésnek. A teljesség érzése volt ez, a pozitívan megélt világbavetettségé, amikor a magánytapasztalatban jelen van a mindenkire és mindenre való rezonálás is. Hideg vízből meleg vízbe ránt a kamaszkor. Körülvesz a világ, és beléd folyik. A zsenge én szublimálódik, valamiféle unitárius világszemlélettel, 13 évesen ő a panteisztikus isten, aki fűben, fában benne él. Mindenkibe bele tudtam látni ugyanúgy boldogságom forrását, mint a csalódásét.
Miután az osztályfőnököm elolvasta a neki is odaadott verset, megállított az iskola kapualjában, és kissé aggodalmaskodva megkérdezte, hogy valóban vannak-e a leírtakhoz fogható tapasztalataim. Zavartan feleltem, hogy nincsenek, ez csak egy Beatles-szám szabad fordítása. Erre ő, egyszerre megkönnyebbülten és némi csalódottsággal, de átható pillantásával továbbra is árulkodó kifejezés után fürkészve arcomat, azt felelte: „Akkor jól van. De legalább a kabátodat begombolhatnád. Hideg van, és így még az a hő is elpárolog, amit a tested bocsájt ki.” Szerettem kigombolt kabáttal járni télen is, jól esett reszketni, hallgatni, ahogy finoman csattog a fogam.
Ez a vers éppen ilyen: fekete és fehér. A benne gyökerező önhittség, hogy a visszautasítástól függetlenül képes kivenni a részét a másik jelenlétéből, átbillen az önmagát kívülről látó objektivitásba, amikor a vélt függetlenségről kiderül, hogy öncsalás. Akár úgy is mondhatnánk, hogy míg a felütésben Ekhóval beszél, a végére önmaga tükörképére talál rá Nárcisz.
Tankönyvi elemzés formájában:
1. A konokul pozitív hangnemű felütés a cselekmény kibontakozását követően melankolikus zárlatba torkollik. Az első szakaszban megidézett párbeszédek drámai hangot ütnek meg, de a blues „kérdezz-felelek” szisztémája is felismerhető. A magányra ítéltség bemutatása a párbeszédre hajazó párhuzamos monológok által válik erőssé és hitelessé.
2. A másodikban megjelenő tömörített történetiség prózai hatást tükröz, másfelől az előbbi jellemzővel együtt a vers balladisztikusságát eredményezi.
3. A harmadik szakasz az európai lírai költészet hagyományához hűen erősen önreflexív: a lírai én számot vet a viszonzatlan szerelem jelenségével, önmagába fordul, ott keresi a választ a fájdalmára.
Talán ha angolul, a Beatles rágógumihangján hallanánk a refrént, elfogadható volna. De akkor is csak a zene miatt. A három ponttal azóta olyan óvatos vagyok, mint egy kutyával, amelynek harapása csak azért nem hagyott maradandó hegeket, mert túl puha volt a húsom.