Ötödikes voltam, már túl a Petőfi-bűvöleten, már megérintett a balladavilág és a Toldi meg a János Vitéz, versélmények, amelyekben nővéreim hangos verstanulása révén részesültem. Édesanyám is gyönyörűen énekelte a János vitéz dalbetéteit, még a polgáriban tanulta meg, el is szerepelte egy falusi iskolai ünnepen. És a természet is már hozzám beszélt ekkortájt, én érteni véltem, és válaszoltam is úgy, ahogy. Megragadott. De hát mindenki így van vele: fölfog valamennyit a szépség mögött meghúzódó lényegből. Tíz éves voltam, amikor fölfedeztem egy furcsa dimenziót, az lehetett, mert izgalomba hozott. Az ihlet ennyi volt:

„Jön a tavasz, füttyent, nyargal,
Űzi a telet irgalmatlan,
S mihelyt elűzi a telet,
Fölsejdülhet a kikelet.”

A sorok tovább is folytatódnak, az emlékezet nem. Anyám szépen legépelte az irodában, sokáig őrizgettem. De rég volt! És beindult a kényszer, az alattomos fekete árnyék.
A Művelődésben jelent meg első versem, fekete-fehéren, az Elképzelt portré nagyapámról. Bereczky Károly mutatta be a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Kört, a válogatásba az én lírai szövegem is bekerült:

Lófürösztéskor,
ha habok csókoltak a nyári levegőbe,
nagyapám szeretett székely-szentségei
táncoltatták tisztára
csilló patájú lovait.

Nem volt állomás, csak a vonat sípolt. Jól megkésve, már 1977-et írtunk.