Tizennégy és fél éves koromban, kamaszkorom elején, túl a férfiúság vegytani kezdetein, de még a pattanásos korszak előtt írtam legelső versemet. Akkoriban tanultunk Bartalis Jánosról, és kissé még hírértékű volt számomra, hogy rím nélkül is lehet verset írni… minden esetre bátorságot öntött belém, hogy rímelni nem kötelező. Hetek óta mocorgott bennem valami, hogy írnom kell, de először úgy gondoltam, hogy mesét fogok írni. Végül – 1969 novemberében valamikor, [ekkor még nem dátumoztam a verseimet] leültem a cserépkályha előtti székre, akkori szokásom szerint(,) magam alá hajlítottam a lábamat, [a jógában ez az úgynevezett tehénülés], golyóstollat vettem elő, [ekkor még nem ragaszkodtam a feketén író betéthez; kékkel írtam még] és megírtam első, még balladisztikus hangvételű versemet. Sajnos nem tudom előkeresni; gépelt versmásolataim halmaza szétzilálódott a tíz évvel ezelőtti, – nem általam igényelt, hanem beázásomat követő – meszelés után, mikor minden holmimat egy kupacba rakták a mázolók. Arra emlékszem, hogy amikor az első versemet írtam, kinéztem az ablakon, és az üveg öntéshibája kínai jelekre emlékeztető formákat nagyított ki a szemközti ház falának érdességéből.
Első versem címe A győzedelmeskedő lélek volt és úgy kezdődött, hogy „Üvegből volt, / bántották, / ejtegették, / de el nem törték”. E versnek két változatát is megőriztem [valahol], de csak ennyire emlékszem. Úgy gondolom, hogy valódi „zsenge” volt –, (bár nem szeretem ezt a szót, mert mindössze melléknév). Pár héttel később „fantasztikus-tudományos” regénybe kezdtem Kékes vegetáció címmel, de aztán abbahagytam, ugyanis nem tudtam, hogy miről fog szólni; csak az írás kedvéért írtam. 1970-ben megírtam első szerelmes soraimat is, de a legelső versem, A győzedelmeskedő lélek, nem volt szerelmes vers.