Első talán vers

Már kisdiák koromban „kínozott” a vers, írogattam is, de nem mutattam meg senkinek sem – gyakori eset tájainkon. Később, húsz évesen adtam oda klapanciáimat Tóth István költőnek, aki higgadtan elmagyarázta, hogy miért nem jók ezek a versek. Rádöbbentem, hogy nem tudom, mi az, hogy vers.
Most sem tudom, noha három kötetet adtam ki. Ha visszaolvasom úgynevezett verseimet, ma már látom a fel-felbukkanó idétlenséget, a képzavart, közhelyszerűséget; akkor nem láttam. Szinte semmit sem láttam – akkor sem, mikor megírtam az elsőt.
A tengerparton voltunk, Eforie Sud-on, szerelmemmel, valahogyan úgy minden rendben volt, huszonkét éves voltam, erős, egészséges, végre felhagytam a versírással, s általában minden ambícióval, csak a szerelem létezett (és van azóta is). Szeretem a tengert, a homokot, a bujkáló köveket; abban az évben a minél kerekebb kövekre utaztam. Egyik délután találtam egy hihetetlenül kerek kövecskét, feldobtam, elkaptam, feldobtam elkaptam, és elkezdtem mormolni a verset. Írószer, papír nem volt nálam, éreztem, hogy felejtem el a sorokat, berohantam egy közeli vendéglőbe, lerohantam az első pincért, és leírtam az egyik hamis számlájára (dupla könyveléssel dolgozott) az első talán verset. Nem is rímel, ahogyan kellene, a jambusok is botladoznak…
A mai napig tudom fejből. Ő lenne:

Teljesen szabadon

Teljesen szabadon, mint párzás
után a felröppenő fácán;
most ez egyszer nyugodtan, bambán,
mint egy mosoly a kurva arcán –

veszem cúgkalapom, s lelépek;
nem érdekel, kivel cserélnek
majd le vagy ki, hogy ki jön és megy
be vagy el. Ám ugrál a szívem,

és úgy kezd sírni, mint a gyermek
első útján, mikor megretten,
hogy a halál földjére lépett;

s bugyog a könny: minden badarság,
hisz szabadságba, a szabadság
iszonyú magányába értem.