Az első vers világa

Az első versemet nem is én írtam. Amit én írtam, az volt az első versem. Az első megírt vers – amikor megtaláltam magam. Az első közölt vers – mikor megtaláltak engem. Kétségkívül, az elsőnek nagyobb a jelentősége. A második már következmény. Az előbbi következménye.

Az első vers világa, bizony, a világ első verse. Így érzi, így éli meg a szerzője, ha kellőképpen fiatal a lírai világ „újrateremtéséhez”. Magam is így voltam vele. Lehetett előttem a magyar- és a világirodalom megannyi verse, szerzője, az mind mögém került az első igazinak és enyémnek érzett vers megírása után. Az első belépésnél látszik a legtágabbnak az irodalom. Úgy tűnik, semmi nincs kicövekelve, nincs se járt, se járatlan út, s nincs semmi más hatalom a világon, csak az első vers hatalma. És nincs annál nagyobb hatalom a világon, mint az első vers hatalma.
Miként lehetséges, hogy a vers, életünk e törékeny „lélekvesztője” ekkora lélekmentő legyen? Van miért élni! Miként lehetséges ez? Úgy tűnik, csak a teremtés tudata és láza teszi az embert egyből egyenrangúvá a világgal.
Miként lehetséges, hogy a megfoghatatlan, már-már verbális illuzionizmushoz köthető költészet gyakorlati értelmet adhat a létezésnek? Kétségtelenné teheti, hogy van értelme az életnek, egyből tőkesúlyává válhat az emberi élet „bolyongó sajkájának”? Mert számomra attól a pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy az. Tőkesúly. Életem tőkesúlya. S az is maradt, mind a mai napig. Még ha az a bizonyos „első vers” meg sem jelent sehol, emlékezetem is csak foszlányaiban őrzi. De érzelmi és tudatvilágom alján, mélyén ott lapul ma is. Tudom, hogy prózavers volt, amolyan élet-öröm vers, valamiféle szabad-asszociációs zsánerképe a reggeli világnak, amikor a nagy gumicsövekből (slag!) locsolják a főtéri díszpark virágait. (Írtam én azelőtt is, 18-19 éves koromban, volt harminc-negyven versem is talán, küldözgettem ide-oda szerkesztőségekbe, Szőcs Istvánnak, Márki Zoltánnak, de ez volt az első igazi vers.) Bármily nagyképűen hangzik is, úgy éreztem, hogy ez a vers olyasféle „ébresztője” a világnak, mint a víz a növényeknek. Otthon írtam, Nagyszalontán. Visszamenvén az egyetemre, bentlakó társamnak, Csáky Zolinak mutattam meg, s ő lelkesen ajánlotta, hogy jelentkezzem felolvasásra a Gaál Gábor körben. Így történt. Hogy miket mutattam be a körön, s ezt az „elsőt” egyáltalán felolvastam-e, nem tudom már. Nincs meg, elkallódott. Csak az élménye maradt meg, az első vers élménye, akként, mintha az a világ első megírt verse lett volna. (Az első közölt versem megmaradt. Nemrég közreadtam A sóvárgás birodalma című „emlékkönyvemben”.)

21 éved mellé

…ha azt akarom, hogy segítsem a világot,
csak egyetlen helyen állhatok:
az én helyemen!…

Egy kilövő állomás fekszik tudatom mélyén,
a múltba vissza
torpedó-gondolatokat küldök,
hogy megroggyant tartású
házaimat előre beontsam,
nehogy majd rádűljenek
emlékeimnek arra a nyárfasorára,
mely mostani küszöbömig vezet;
vigyáznom kell, nem hibázhatok,
az idő távlatot ad
a pontosságomhoz.

A jövőbe előre
gondolat-rakétákat küldök,
hogy fölfedezzék a talajt,
ahova a legbiztosabban
teheti következő léptét az emberségem;
talán hibázni fogok, hisz
a visszaérkező jelzéseket
csak ösztöneim fogják,
de a kockázatot is vállalnom kell,
hogy emberségem szilárd maradhasson.

Egyetlen helyem
ez a múlt és jövő közötti örök jelen:
itt kell értékesítenem a lényegem!
Ehhez csak olyan logikát követhetek,
mely részévé tesz egy világnézetnek,
csak olyan logikát követhetek,
mely fészekbe formálja tenyerem
bármely madárfióknyi boldogságért,
vagy szíjas nyelévé alakítja kezem
egy valahol heverő kalapácsnak,
mely oly egyszerűen mond igent az életnek,
mint nemet a halálnak,
és éppoly tiszta s szabályos lesz
majd utódaimnak is
mint számomra
az érverésem,
mely csakis úgy az enyém,
ha az életé is!