Kedves Szerkesztő Úr,

Köszönöm a levelét. A mai délután csendjében el is gondolkoztam a témán, hogy hát mikortól és miért is írok.
Eszmélő gyerekként éreztem, én nagyon kicsi vagyok és a világ hatalmas és rejtélyes. Fürkésztem az eget, a felhők átváltozásait, követtem a hangyák útját… A nagy titok számomra a halál volt. Környezetemben haltak meg, többek közt kis játszótársam is.
A költők halhatatlanok – tudtam meg aztán. Ezért kezdtem verset írni, vagyis vonalakat húzni versformában, mert még nem tudtam írni. A vonalak mögött ott volt az ég felhőivel. Ekkor még hittem, hogy van mennyország.
18-20 évesen szerettem volna híres lenni. Küldözgettem szerkesztőségeknek a verseimet, de nem jutottam tovább az Utunk „Levélváltás” rovatánál, ahol Márki Zoltán, aztán K. Jakab Antal válaszolt. „Ne csak a pillanatot”, „nem eléggé tematika”.Például:

Áttetszőség

Halványan,
nap és hold között leng
az üvegcsend,
lebegő alakját körülhalmozzák tavaszi szirmok,
zöld szélbe nyújtóznak a fák,
és esőszálak csillannak át.
Nem tartja semmi, csak a látomás.

(1974)

Ültem bent, esteledett, már égett a villany, néztem ki az ablakon, láttam a nagy fehér üvegbúra visszfényét, háttérben lebegett a virágzó szilvafa, tavasz volt. – Ebből született a vers. Ma csak az első három sorát tudom elfogadni.
Amikor sikerül valamit leírnom, egy kicsit boldog vagyok, jól érzem magam. Talán a költészet számomra boldogságra való törekvés, meditáció. Valójában mindenki szeretne boldog lenni és fél az elmúlástól. Eszerint a lelke mélyén minden ember költő.
Nincsen kötetem. Írogatom a kis „semmijeimet”, mint:

A muskátli

Ablakra tapad,
rózsaszín szirmai nyílnak
a hózáporra.

A szépség nagyon törékeny valami, ennek ellenére mindenütt jelen van. A szüntelen jelenlevő ellentétekből szeretném kiszűrni szavak segítségével az esszenciát. A költészet alkímia is…