Hát az első versem, vagy talán az utolsó versem? Teszem fel magamnak a kérdést, és nem találom az egyszerű választ. Hiszen nem akarom magamat beskatulyázni és nem akarok az idő fogaskerekei közé se kerülni. Elég, ha itt vannak az évek, jönnek visszatarthatatlanul, és újra meg újra valahonnan képek jönnek, melyeket jó lenne leírni, mesélni róluk.

Csak ne fájnának annyira, akkor sokkal könnyebb lenne. De így nehéz. Ezért nem is gondolok arra, melyik versem volt az első, melyik lesz az utolsó, majd eldönti az, aki onnan fentről rendezi útjainkat s aki valamilyen okból kifolyólag nem fogadott be, visszaküldött,

tehát még tennivalóm van. Talán az enciklopédia, amit meg szeretnék csinálni, meg még talán versek is, és sok-sok szép felvétel erdélyi magyar templomokról. De hogy a kezdetekhez visszatérjek, bányászkodásom idejéből született egyik kedvencem,

átélem mindegyre a lenti munkát, ahogy a csilléket tologattam minden erőmet beledobva míg a föld alatt új alagutak születtek, kitámasztva a sok gerendával. Igen, így nőttek az erdők a föld alatt. De a legkedvesebb versem a Csodára várva, hiszen 20 évi távollét sem homályosította el a gyerekkor képeit, a Hétfák, Ritz-fürdő, a Poklos-patak és sok-sok más, amivel belenőttünk a nagyvilágba. Az újra otthon pillanatai, a fájdalmak és a könnyek. Igen én nem tudok ‘intelligens’ verseket írni, csak az érzéseimet, a magammal cipelt képeket tudom leírni. Imádom a templomokat, és mindenhol lefényképezem a golgotai képsorokat, így született meg a Golgota című versem, amely önéletrajz is, és amely a fájdalomról szól.

Csodára várva

Míg az álmaim mindent roncsolva bennem éltek
Idegen tájakon és idegen házak között
Nem szállt magasra az ének
Pedig meséltem volna az idegenben
Hogy milyen volt amikor ölelt a Maros
E vágyakkal teli halkan ringató folyó
Míg talpam alá simult lustán a palló
Én meg egy gyönyörű halk csodára vártam
Miközben szavaim aggattam a marosparti fákra
Aztán madárszárnyakon a lila esti fényben
Messzire röpített a vágy ma is érzem
Érzem az idegen utak szürke fullasztó porát
Ott sem találtam meg a rég megálmodott csodát
S magamat űzve egyre messzibbre vágytam
Őszülő gondjaimmal idegen utak porában
De mégis mind messzibbre vágytam

S most itt vagyok a döbbent csendben
Fáradtan kissé de nagyra nyílt szemekkel
A pár megmaradt és oly sok mindent látott
Marosparti fánál mert megígértem, hogy visszatérek
Hogy visszatérek egy hűvös hajnalon ha élek
Bennem régi képek barna magányával
Hát itt vagyok egymagam a marosparti fákkal
És nem szégyellem
Hogy könnyek futnak le az arcomon
Ezen a hajnalon

Állok és nézem magamat a csenden át
Egy gyereket látok aki évekig egy
Gyönyörű halk csodára várt

Hová lett a palló hová lettek a fák
A rájuk aggatott titokzatos szavak
Hová lett mindaz amit gyerekszívembe zártam
Mint egy szürke kagyló hová lett a palló

Hová lett mindaz amit magammal cipeltem
Oly sok éven át azt amit ma is magammal
Cipelek a tovább álmodott csodát

És nézem magamat a csenden át
És érzem hogy annyi év után
Kissé fáradtan talán
De megtaláltam azt a gyönyörű
A téli szélben is ölelő halk csodát

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ