2009-ben elhunyt költőnk mindenek előtt azért kapott helyet e körkapcsolásban, mert ha élne, az elsők között lenne, akit megkérdezünk az első vers körüli tapasztalatokról. Azt nem tudom, hogy válaszolt is volna a felkérésre (szeretném hinni, hogy igen!), mert nem volt az az ember aki suba alá rejtette volna gondolatait. Életművében nem találtam rá . Egy kötetben meg nem jelent önvallomásában (Létlelet. Kortárs, 1995) viszont az alábbi mondatok sorakoznak, ami kiindulási pontnak több mint megfelelő:

„Mikor még bármi lehettem volna, például festő, mert arra vágytam, egyszer csak észrevettem, hogy filológushallgató vagyok a Bolyai Egyetemen. Így csupán átvágni sikerült, déli órákban, az élet tróntermén, máris múzeumokba keveredtem. Múltimádatba és gyűjtőszenvedélybe. Azt aránylag korán és tisztán megfigyeltem, hogy nem lesz időm unatkozni, miközben nem győzöm szelektálni a kínálkozó irányokat: keresztes lovagok vagy tankok kavarják meg a történetváró kamaszkori állóvizet, a reménytelen s a reményes szerelmek, epedések, lírázás, áriázás és egy véletlen családi utazás folytán a nagynéni gangbeli lakása és a többi színhely: az ötvenhatos október kellős közepén ébredtem, tizenkilenc évesen. Örökre megjegyzett és eljegyzett. Életem külső eseményei kalandos hazakerülésem után a lehetséges szerencsétlen, aztán a lehetséges szerencsés fordulatokat vették. Odabenn, legbelül szerencsésen alakult: csalódások és újrakezdések, válások sorát is folyamatos építkezésnek sikerült felfogni, műhelygyakorlatnak a világ legnagyobb nyersanyaghegye és meddőhányója mellett. Sikerült rögtön az értékrendem szerinti erősebb és tisztább hatások felé lökni, gyömöszölni mindent, ami felsejlik. Megtanítottak felejthetetlen tanáraim és mestereim, vagy hatásuk felhalmozódván egyszer csak magam döntöttem úgy: az élet maga az el nem szalasztható, ki nem hagyható kísérletezés, mindenki számára jelentéses, csak pontosan kell róla fogalmazni a „jegyzőkönyvet”. A nyelv bennem alszik, az erdélyi ember, a reneszánsz ember én magam vagyok, senkinek sem tartozom adózni semmilyen lelkifurdalással vagy alacsonyabbrendűségi komplexussal. Anyanyelvem, nyersanyagom képes összeköttetései révén mindent mozgásba hozni stb. stb. De ha ez a nyelv éppen nem akar többé általam valamit, verset, ahogy nem akarnak néha gyermeket az asszonyok, akkor az az alvó nyelv ellenáll és hallgat. Azén szenvedéseim tehát a nyelvben szabályoztatnak. Miként a világ szenvedései a fizikában szabályoztatnak. (…)
Amikor legvirulensebben avantgárd volt a versem, akkor voltam betege a régi pénzeknek is. Rómától Rákócziig csupa ósdi belbecseknek, a dühöngő esztétikai és etikai törvényszegések világában. Bizonyára védekezésül is. Gyűjtés a legőrültebb s a legtágabb értelemben: ahogy a vitorla „gyűjti” a szelet. Így meg is marad lassan beálló öregkoromig, értelmezni merem a legkétséggel kísértőbb pillanatokban is, amikor minden egyéb gyűjtését már hajlandó vagyok csak hívságnak tekinteni ama „semmit nem viszünk a sírba” bölcsessége alapján. Mert ez a tágabbik gyűjtés éppenséggel az, amit titokként a sírba is szívesen elviszek. És ez a „múzeum” működik is szépen, ha nem is olyan láthatóan, mint az akváriumba friss levegőt préselő kicsi buborékoló zümmögvények, mint a bojler vagy a ventilátor. De időt buborékolt belém, olyan oxigénszegény helyzetekben, ahol a szánalmas kétéltűségünk valóban három időben is élhet. ”

Nem sok, de vallomás – a versről is –, s kiegészítője lehet ez a fiatalkori vers is, amelyben a költő egzisztenciáját látja.

A költő

1

Itt vagyok. Besötétedett.
Nem tudom, mit is figyelek.
A csillagok a csillagász dolga
a füvek a füvész dolga
az emberek az állam dolga.
Ha ők szünetelnek gondviselésükben
mit akarok én?
Magamra vigyázok.
Nem ért eléggé hozzám a csillagász
a füvész és az állam?

Egy gyufalángnál
egy cigarettaparázsnál
egy lélegzetnél
egy borzongásnál lassan kitűnik
hogy virrasztó szemmel vigyáz a virrasztó
szemre egy virrasztó szem
behunyt szemmel vigyáz a behunyt szemre
egy behunyt szempár.
Elme az elmére
érzés az érzésre
gond a gondra

minden mindenre.
Én.
Vagyok.
Beesteledett
s nem tudom mit lehet megőrizni
ezek helyett.

2

Kiszakadok! De kiszakadjak.
Úgysem éltem mások helyett veszélyben.
Érezzem hát az elhaltak helyett,
hogy – nem is tudtam, és – hegedűhangban éltem
Kardcsörgés, robot túllármázta.
Csóknál – mint szélben – még idehallszott.

Egy korszak, utódom már sajnál, s a KÖNYVBE
majd fest rólam, rólunk egy fületlen arcot.

3
(Iksz)

Torz természet. Ember nélkül bamba.
Jön az agy, s majd test nem kell talán.
Én még együtt érzem ezt magamban:
kibernetikus majom a fán.

Itt a metszet. S máris továbbvisznek.
Irány a szív – és érzem hogy szakad
egy-egy ín a húsnak meg a gisz-nek
kettős, külön érdeke alatt.

(Szegény Walter Vogelweide, Goethe!
Kezdő hangunk, gyanútlan napok.
Múltunk ágán függnek. Mint a körte.
Én is meg: a nullapont vagyok.)

Mert ki lát már mindent – nem lesz teste.
Összeg lesz. A megtalált szabály,
képlet, ami nem merül ki este
mint a fül, a nyelv, a szem, a száj.

Szép csendesen elszéled, mi épül,
saját felsőbb szándéka szerint:
kiérnek a végtelenbe végül
személytelen képességeink.

Átellenben természet lesz, tiszta,
s – ember nélkül – bamba akkor is.
S két irányból elindulnak vissza
ezredszer is, mindig. Mint az X.

S meg nem állnak soha ANNÁL, NÁLAM.
Pedig mindig érzik, mindig ott
feljajdulok: megráz mint az áram,
s ÉN, EZ, ENNYI, ILYEN – meghalok.

Forrás: Képeskönyv a vonalakról. Irodalmi Könyvkiadó, 1967

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ