Egy első vers
(Legjobb menni csak tovább?)

Első versből – azt hiszem – több is lappang az életművek titkos fiókjaiban, sőt, a később nem íróvá váló emberekéiben is akad egy-kettő belőlük. Egyik versemre végérvényesen ráragadt ez a címke: egy 16-17 éves koromban írt szonett nyerte el a „rangot”. Túl voltam akkor már jó néhány hirtelen felindulásból elkövetett, szabadon áramló szövegen, pár túl komolyan vett (iskolai) lírai feladványon is – ez azonban valahogy a kettő keveréke lett. És mi hozta létre? Egy élmény, természetesen; röviden: az utazás szerelme. Beszivárogtattam hát a forma szigorú kötelékei közé a fikciót, és a látszólag hétköznapi élményt olyanná varázsoltam a magam számára, ami már izgalmas, és érdemes is a felidézésre. Lehet, hogy később is megtartotta ezt a funkcióját a versírás gesztusa?
Lássuk a szerzeményt!

Szavak helyett

Úgy hagytam el még későn vagy már másnap,
soha nem látott helyek s út után
letérve és… szerep híján s bután,
mint aki helyet keresett magának.

És amíg velünk lakozott e helyen,
miután vodka, sör, cím, áldomás
neki, mögöttem két végállomás szeli
hátrahagyott utam, amelyen

annyit vártam csatlakozásra reggel,
miután felvett valaki az úton
teherkocsival s dagadó erekkel.

Így, utána, nem gyötör semmi képzet.
Aligha látom még, de mégis, újból
szeretném tudni, hogy még visszanézett.

Kerestem most ezt a verset az interneten, hogy bemásolhassam ide, de nem találtam. Pedig megírásától kezdve vállaltam mindenhol, az első kötetembe is bekerült. Hiába, a világháló sem tudója minden titkoknak. Egyszerű lett volna felállni, elsétálni a könyvespolcig, felütni a könyvet, kikeresni, de nem akartam kilépni az éppen történő szövegből. Leírtam hát emlékezetből.

…Akkor, a vers megírása után, emlékszem, viszonylag elégedetten dőltem hátra. Volt itt minden: kihagyás, intertextus, forma, Isten, történet, rejtély. Később meg is jelent, néhány társával együtt. Én pedig kissé szégyenlősen, de izgatottan vártam az olvasói reakciókat. Legtöbbször egyszerűen megdicsértek vagy gratuláltak; meglepődtek, majd napirendre tértek a tény fölött, hogy íme, egy újabb tollforgató. Vagy nem is értették. Egy alkalommal viszont egy régi ismerős nekem okozott meglepetést. Egy kávézóban szürcsölgettük a feketénket, amikor is hirtelen szóba hozta a témát, hogy bizony olvasta, szerette a megjelent verseket. Nem volt menekvési útvonala, hát megkérdeztem: mégis, melyiket a legjobban? Határozottan válaszolt: „azt, amelyikben megfűzted a kamionsofőrt”. Megfordult velem akkor a világ, de ki tudja, hogy azóta mi mindent értettek ki már az írásaimból? Joggal – hiszen, ha már nyomtatásban vagy monitoron a mű, sokkal inkább bárkié, mint alkotójáé.
És – ne tagadjam – volt egy személyesebb reakció is, igaz, évek múltán, de cserébe éppen attól, akit tán egyetlen valódi mozzanatában megidéz a kis szonett. Szintén kávézás, magam meg provokatív. Előkerül a vers megint. Elolvassa, mosolyog. Érti. Aztán kissé haragosan megjegyzi: „Én visszanéztem, de te nem. Miért? És még itt panaszkodsz, pedig te szúrtad el.” De jövök én is a magyarázattal, sutba vágva az összes fikciót: „Az ember csak akkor tudja meg, hogy visszanéztek-e utána, ha maga is hátrafordul. És ha ezt teszi, akkor két dolog derülhet ki. Visszanéz, és azt látja, hogy a másik fél is megfordult. (Ez kínos, kiváltképp egy kamaszlánynak. Forgolódik egy fiú után?) Ha meg nem néztek utána, ott a csalódás. Hát legjobb menni csak tovább.”
És beleírni mindezt egy versbe.

1. Nemes Maria:
   2016. április 11. 18:14

   Nem is rossz elso versnek!