Kedves Gábor!

Kérdésedre, kérésedre egyszerű a válaszom. Négy jeles szerkesztő férfiú lelkén szárad, hogy még ma is tollal hadonászok.
Először, első versemet, egy kétszer négysoros felező nyolcasban írt zöngeményt Kányádi Sándor közölte a Napsugár című gyereklapban, kisiskolás koromban, valamikor a hatvanas évek valamelyikében.
Másodszor, első versemet, amely természetesen nem azonos az előbbivel, s mindjárt nem egy, hanem egynéhány szabad ritmus, Cseke Gábor tette be az Ifjúmunkás hetilapba, kamasz koromban, a hetvenes évek végén.
Harmadszor, első versemet Székely János érdemesítette közlésre az Igaz Szóban, rövid legénykoromban.
Ennyi lökdösés után, mit tehettem, meg sem álltam az első kötetig (Sajátidő, 1982), amelyet Mandics György gondozott, tojáshéj fenekű mérnök koromban.
Ezután már nem galamblelkű szerkesztők rugdostak, így hajlamossá váltam a hallgatásra.
Első hallgatásom kilenc évre kerekedett, mire kézbe vettem a valódi pennát és a linómetsző kést. Ebből született második kötetem (Kő kövön, 1991), első griffem, amely részben grafika, részben költészet.
Második hallgatásom húsz évig tartott, csak 2011-ben eredt el ismét a beszáradt tollam, de megérte, mert harmadik kötetemet (Fényolvasó, 2015), már grafikus leányom griffesítette.
Azóta folyamatosan és gyorsan kell írnom, hogy ne paca, hanem olvasható és értelmezhető szöveg kerüljön papírra.

2016. február 24.