Költőnk nem csupán alfája lírai játékunknak: maga is cselekvő résztvevője – hiszen nem csak az apropót jelentő költői minta szerzője. A Tücsökzene darabjain diszkréten végigvonul a költővé levés folyamata is, ezekről szólnak a további „lenyomatok”:

 

A megjegyzett ütem

Az első vers, s néhány társa, amit
Ohat-pusztakócstól Debrecenig
írtam, népdal volt: s a sin ritmusa
hozta ki őket, nem én, annyira,
hogy témájuk is a halászlegény
volt a ringó Balaton tetején,
meg a csárda s a jólismert betyár.
A vonat írta őket meg a nyár,
mondom, s a rettenetes unalom,
én mégis meglepődtem magamon,
hogy mit tudok: fölrémlett valami,
hogy ha lelkét az ember ráteszi
a taktusra, hát az viszi tovább…
Otthon Zoli azt mondta: marhaság!
Így aztán eldobtam a verseket,
felejtettem a kísérletemet,
s csak azt jegyeztem meg, hogy az ütem,
ha akarom, ott van a nyelvemen.

A költői tudomány

Németre tehát Heine tanitott.
Megvettem a teljes sorozatot
műveiből; s a Fűvészkert kanyar
útjain (a kertész lányaival
gyáván szemezve) szép, egzotikus
virágok közt csodáltam lelke bús
rakétáit. Hogy a tetszésemet
mutogathassam, ez s más ránevelt,
rászorított a fordításra. De
népdalaink számtani üteme
itt cserben hagyott: szükséglet szerint
magamnak kellett fölfedezni mind
a sok szabályt, a régen meglevőt,
hogy legalább inas legyek előbb
a vers, majd némi stílus-technika
műhelyében: a Nagyerdőn meg a
Fűvészkertben, s hosszú évek során
ragadt rám a költői tudomány.

Fényszárnyú szó

A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs,
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok – a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

Így tévedtem el

Így tévedtem el bennetek, Szavak.
Könnyebb volt könnyű anyagotokat
mintázni, hisz gyors sikerrel kinált,
mint a húst, követ, amely ellenállt.
Így oldottatok zenévé, s noha
– tán épp ezért – úgy sóvárogtam a
földi mámorra, ahogy senki még,
önzésem elvesztette erejét:
szerettem, akit szerettem, de hogy
meg is nyerhetném, az alig jutott,
nem is jutott eszembe; végtelen
párbeszédek gyúltak át lelkemen,
míg külön voltunk, de ha együtt, soha
nem volt a számnak egy ép mondata.
Így vezekeltem lassan veletek,
így irattátok a verseimet:
mindenhatók, zengők, visszhangosak,
így némultam el tőletek, Szavak.

„Társuk leszek”

Csak ifjú költő tud rajongani:
rajongtam Babitsért. Előbb Ady
tanított, a nagy szertelen, a hős,
a lázadó, a sötét angyal, és
a fenséges, tragikus gesztusok.
Babits csak később, lassan, viharok
és romantika nélkül: szavai
észrevétlen tudták hajlítani
a gondolatot: édes kényszerük
gyémántkeményen szabta mindenütt
az igaz útat. Az gyors lelkemet,
ez, ami volt, egész szellememet
gyúrta, emelte: mint a szerelem,
itatott versük: örök-részegen
sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé,
valami más, boldog világ felé,
s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott,
társuk leszek, éreztem, az vagyok!

A költővé levés verses beszámolóit a Tücsökzene c. kötetből (Magyar Elektronikus Könyvtár) válogattuk össze.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ