Verseim (főleg a szatirikus hangvételűek) a Salamon Ernő líceum faliújságján (ezek esetleg az iskola archívumában, ha még léteznek), a lírai jellegűek a bakói katonaságom idején, az ottani faliújságon, román nyelven (ezekért minden hónapban járt 5 nap eltávozás), de újságban vagy kötetben csak 2000-ben jelentek meg. Így az első, újságban vagy kötetben megjelent verseim egyike (talán ez volt az első, de már nem emlékszem pontosan) Az elmenőkhöz című, amelyik megjelent a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében 2000-ben, majd amikor összegyűlt egy kötetre való, akkor megjelent a Fájó öröm című verseskötetben, 2005-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, Borsos Gábor képzőművész tusrajzaival illusztrálva. Ezeket a verseket legelőször Csomafalván, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány székházában olvastam fel és itt született meg az ötlet is, hogy ki kellene adni.
1996-2000 között városi képviselő (tanácsos) minőségemben (Fodor Imre volt a polgármester) pontosan nyomon követtük, hogy 4 év alatt Marosvásárhelyről 13 000 magyar távozott külföldre. Ez az elszomorító tény késztetett arra, hogy megírjam az alábbi versemet:

Az elmenőkhöz

Menj gyalog, autón,
robogj
hét határon át, vonaton.
Az ígéret földje
nincs olyan messze,
de nem lesz falud,
leomlik
romos harangtornya.
Nem lesz bölcsőd,
tétlen dajkáid ajkán
elnémul a dal.
Nem lesz anyaföld,
csak elhantolt nevek,
mohás sírok emlékét
kinek viszed?
Nem lesz haza,
csak gyáva futás,
tépett szíved
borzas szerelme,
önmagad elől,
kihez menekülsz
vele?

(2000. november)

Nagyon sokan akkor azt mondták, hogy nincs igazam, de nem tudhattam, hogy a sors iróniájaként tíz évvel később, mind a két lányom külföldre megy férjhez és ez a keserűség mélyen személyessé válik. A vers mondanivalója, ma is, 16 évvel később, nagyon időszerűnek tűnik, a székelyföldi, erdélyi magyar megmaradás távlatából, hiszen, ha csak a népszámlálások adatait nézzük, azt láthatjuk, hogy tíz évenként közel 200 000 fővel leszünk kevesebben.