Első versem – „idegen szemmel”

A Káfé főnix felkérésére utánanéztem, vajon mikor is jelent meg nyomtatásban az első versem. Hát, az jó régen volt, már majdnem fél évszázaddal ezelőtt! Magam is rácsodálkoztam, hogy ilyen régen koptatom a tollat, de hát csak az nem öregszik meg, aki meghal fiatalon (zárójelbe kívánkozik, hogy „magyariéknál” egy tisztességes költő az én koromban már alulról szagolja az ibolyát, de: – „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis…”). Jut eszembe: nem is erről akartam beszélni.
Szóval az első versem A vén fenyő címmel látott napvilágot a beregszászi kerületi (akkor még így írták!) újságban 15 éves koromban. Lett is erre csodálkozás az iskolában és az ismerősök körében! Jómagam ugyanis nagyberegi parasztcsaládból származom, ahol nem volt hagyománya annak, hogy valaki verset ír, és azt még ki is nyomtassák. Egyesek szent borzadállyal figyelték elmeállapotomat, mások naphosszat gúnyoltak „Kotlik a kisasszony!”, merthogy nálunk falun csak a tyúk szokott „költeni”, az is csak csirkét.

A vén fenyő

Vén fenyőfa kopár törzse
Áll a földbe gyökerezve, –
Áll a sűrű erdőszélen,
Madárvilág édenében.

A fenyőfa öreg ága
Madaraknak a lakása
S a sok barna fenyőtoboz
Között mókuska játszadoz.

Reggel, mikor feljön a nap,
Minden madár dalra fakad.
Így hálálják meg a fának,
Hogy nem éri őket bánat.

Nem fér a fészkükhöz macska,
Nem kúszhat a fenyőfára.
Fészküket nem borzolja szél, –
S az öreg fa mesét mesél.

Altatja a madarakat,
Ébren egy is alig akad…
Elaltatja halk dalával,
Esti szellő sugalmával.

Füzesi Magdolna,
a Beregi Középiskola
VIII. osztályos tanulója

(Megjelent a Vörös Zászló című kerületi lap 1967. február 18-i számában)

„Idegen szemmel” visszaolvasva a verset, érdekesnek találok néhány kifejezést. Kétségtelen, hogy már abban az időben is sokat olvastam, csak így ragadhatott rám az „éden” szó: „Madárvilág édenében”, mert a köznapi nyelvben otthon nemigen használtuk. A vers utolsó sora: „Esti szellő sugalmával” meg egyenesen magyarnóta ízű. Utána is néztem a „gugliban”, és kiderült, hogy nagyon hajaz a „Hogy mondjam meg néked, mennyire szeretlek?” című nóta egy sorára: „… Elköszönő estén szellő sugalmával”. A nótát (szöveget és dallamot) id. Kalmár Tibor (1893–1944) szerzette, de hogy miképpen bújt a fejembe a szókapcsolat, azt nem tudnám megmondani. Érdekes még a következő két sor is: „A sok barna fenyőtoboz / Között mókuska játszadoz”. Ez a játszadoz annyira borzasztó, hogy vén fejjel nem is hiszem, hogy én írtam le anno. Merthogy voltak később olyan tapasztalataim, hogy a mindenkori szerkesztők „belenyúltak” egy-egy írásomba (ha hagytam!). Gondolom, a másokéba is… Csak egyetlen példa. Az Ima mindenkor című kedvenc versem első közlésben a megyei lapban Invokáció mindenkor címmel jelent meg, mert abban az időben (1985) még nem volt ildomos az „ima” szót publikusan használni. Mivel nekem álmomban sem jutott volna eszembe az „invokáció”, a vers megjelenése után meg is néztem a jelentését az Idegen szavak szótárában: „A múzsák segítségül hívása”. Na, ez a vers pont nem erről szól…
És ha már itt tartunk, elmondok még egy verssztorit. A Johanna című versem „lánykorában” Dózsa címmel jelent meg, szinte ugyanazzal a szöveggel, mivel a szent szűz emlegetése nem volt kívánatos a Szovjetunióban megjelenő magyar nyelvű sajtóban. Bezzeg Dózsa! Ilyen címmel akár ukrán fordításban is napvilágot látott, lábjegyzettel, magyarázván, hogy a vers „szalonképes” személyről szól. Megalkuvás lett volna, hogy a cél érdekében átkereszteltem szegény versemet? Abban az időben, amikor ez az írás született, úgy éreztem, a mondanivaló a lényeg, amely így szól:

Dózsa

Izzik a fáklya. Felragyog.
Fehér fákon füst kanyarog.
Madár hangja messze sikolt,
s míg felszívja a hús szagát,
beleremeg a Hold.

És hull a földön a napra nap.
Szánt, hogyha kell, vet és arat
a nép. A szélben megfogódzik
kemény talpával. S megmarad.

És az eredeti vers:

Johanna

Johanna fáklya. Felragyog.
Fehér testén füst kanyarog.
Madárhangja messze sikolt,
s míg felszívja a hús szagát,
beleremeg a hold.

És hull a földön a napra nap.
Szánt, hogyha kell, vet és arat
a nép. A szélben megfogódzik
kemény talpával. S megmarad.

…Csupán pár szó, és a cím változott de „micsoda különbség!”Amiért pedig érdemes volt hajlani a kompromisszumra, az utolsó két sor: „A nép. A szélben megfogódzik kemény talpával. S megmarad.” Bízom benne, hogy a korosztályombeli olvasók még most is értik a sorok közé kódolt üzenetet, a fiatalok között meg úgyis akad elég, aki „legyáváz” bennünket. Adja Isten, hogy nekik soha ne kelljen engedményeket kötniük egy-egy fontos mondat célba juttatásáért.
Nagy vonalakban ennyit első nyomtatásban megjelent versem és a folytatás kapcsán. Ja, és valamelyik szerkesztő „keresztapám” a Magda nevet nem találta elég költőinek, ezért elkeresztelt Magdolnának. A nevemet ilyen formában soha nem használtam, de annyira megtetszett, hogy egy szem lányom a Magdolna nevet kapta. A sors útjai kifürkészhetetlenek…
Ez úton is köszönöm a felkérést, kíváncsian várom a többi „tetemre hívott” vallomását.

Kolozsvár, 2016. március 3.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ