Első verseim, versírói korszakaim

Verseket írok vagy szerkesztgetek fejben, mióta az eszemet tudom. A szótagolás ritmikája természetes játékossággal fogott meg a népdalokban, a rádióból a sok zaj között kiszűrődő mindenféle zenében, illetve az óvodában, iskolában fejünkbe vert mondókákban, versikékben. Kisgyerekként egészen megbízható volt a hallási memóriám. A sok kis szösszenetet le se jegyeztem – nyilván, az első években le se tudtam volna a betűk ismerete híján –, így később mégis elfelejtettem őket. Viszont e korai versikéim nyomai valamiféle ritmikai és hangulati képek gyanánt mai napig megmaradtak az emlékezetemben, és üres perceimben, például utazás közben kisebb zenei kompozíciókat rögtönzök rájuk. Rövid zenei témákat, dallamösszetevőket variálok a homályos, értelmileg fel nem idézhető szövegekre. A pontos jelentéstani felidézhetőség egyfajta misztikumot kölcsönöz az egész tevékenységnek. Időnként az az érzésem, hogy varázsszövegekként tekintek ezekre a ritmikai nyomokra.
A versírás második fázisa bizonyos értelemben visszalépést jelentett a korábbi tiszta ritmikai játékossághoz képest. Hogyan is történt? Meg kellett tanulni az óvodában, az iskolában az első ideologikus versikéket. Ezek hangsúlyos, rímes szövegek dicsérték a pártot, a piros-sárga-kék lobogót, a Kápátok géniuszát, a „haza” természeti és ember alkotta kincseit. Öt-hét évesen még hittem a leírt és a kimondott szónak. A nyelv és a vers szabályosra zabolázott ritmusa mindent az egekbe emelt, a fennköltségben hitelesített. Versbe szedve a legközönségesebb tárgy vagy fogalom is az éteri, az isteni szintre került volna. Lehetett volna az egy kavics, egy giliszta vagy mindennapi vitás hangulat, az is megdicsőült volna a vers ritmusa által. A rövid- és középtávú memóriám ebben az időszakban ugyancsak jól szolgált, és teljes verseket, de hosszabb prózai szövegeket is szóról szóra, hangról hangra fel tudtam idézni.
A nyelvi és ritmikai emlékezőtehetségem fejlődését az is segítette, hogy az osztálytársaim többsége küszködött az olvasással, és mire a gyengébbek is elfogadható folyamatossággal végig tudták böngészni a soron lévő olvasmányt, addigra én azok teljes szövegét a memóriámba véstem. Ennek a második korszaknak az „alkotásai” már a megtanult iskolai versekre és olvasmányokra hasonlítottak. A meglévő nyelvi, fogalmi, ritmikai készletből gazdálkodtam, nem is tehettem másképp. Írtam verseket az egyetlen jó édes anyáról, a nagy és szép Románia természeti kincseiről, a pártalan szépségű állami lobogóról, a munka és a gyárak embert teremtő erejéről. Ezek a versek majdnem ugyanolyan ízléstelenek voltak, mint a mintáik. Ha a témát valósnak képzeltem is el, gondolván a saját anyámra, a kőbányába reggel munkásruhában induló apámra, vagy az iskolában látott tényleg szép, színes szövetből készült lobogóra. Az utóbbiról akkor még nem mondták, nem mondhatták el nekem a szüleim, hogy egy idegen hatalom jelképe. Ezek a versek inkább ritmikailag és stilisztikailag voltak nem túl ízlésesek. Visszatekintve, ott éktelenkedett bennük több, a szótagszám miatt beleerőszakolt töltelékszó, rikítottak az akkor telitalálatnak vélt ragrímek stb. Bár ezeknek a verseknek egy részét lejegyeztem, azok közül is csak néhány maradt meg és azokat se kívánom ez alkalommal megosztani a kedves olvasóval. Van, amit le se tudnék tagadni, el se tudnék titkolni, mert közülük egy-kettő megjelent akkori gyereklapokban; illetve egyet vagy kettőt magam is elmondtam a marosvásárhelyi rádió magyar nyelvű adásának gyerek félórájában. Az egyik versem a szerkesztő nénit dicsérte névnapja alkalmából. Olyan is volt: realista-cucilista panegyricus.
A harmadik korszak első és többedik verseit nem nevezném igazán verseknek, hanem csupán dalszövegeknek. Ezek a dalszövegnek sem érdemlik ki igazán az utókor figyelmét, de nekem mégis fontos állomás volt a nyelvvel és a verseléssel való viszonyomban. Egyrészt megmaradt az érdeklődésem és a gyakorlatom szövegek, és egyre inkább ritmikus szövegek létrehozásában, másrészt alternatívát jelentettek a kisiskoláskori panegyricusok (dicsőítő énekek) szárazabb fogalmi stílusához képest. 12–13 éves korom körül megtanultam gitáron lefogni néhány akkordot az egyik ismerős cigány fiatalembertől, aki két társával együtt gyakran csörömpölt esténként a parajdi kultúrotthon padlásterében. Két-három akkordot püfölve és néhány dallamrészlet lejátszásának képességével a Parnasszuson éreztem magam. Jöttek hozzá az őszinte, ügyesebben ritmizált szövegek az élet nagy kérdéseiről, mindez suta ragrímekkel, szabados asszonáncokkal. Tudtam, hogy az ilyen dalszöveg versszerű, de nem költészet. Hogy mi a költészet, azt a három induló korszak ellenében határoztam meg. Nyilván, nem teljesen saját kútfőből, hanem jobb, szebb, színvonalasabb verseket is olvasva, illetve megismerve a tankönyvek és a tanáraim hol jobb, hol rosszabb, hol pontosabb, hol pontatlanabb meghatározásait.
A negyedik korszak versírói gyakorlatának fel kellett törnie a felszín fogalmiságát és ritmikáját. Először mindkettőt tagadtam, vagy legalábbis kerültem. Tudatosan nem szerkesztettem a szövegekkel szabályos ritmust, rímet. 18 éves korom körül már csak azok a ritmikai elemek és rímutóérzések maradtak benne az írásaimban, amelyek nem tűntek rikítónak, és nem tudtam őket más szavakkal, szövegrészekkel helyettesíteni. A formát teljesen nem dobtam el, mert éreztem, hogy a vers minimuma valamilyen, az értelmi rétegtől független tagolás, egyszerűen mondva a verssor állandó, vagy változó, de nem önkényesen és bármilyen határok közt változó szótagszámaival. A verssor ritmusának egyedinek kellett lennie, soha nem hallottnak, legalábbis a törekvés szintjén. A jelentést illetően pedig kerestem azt, ami eltér a szó alap-, köznapi jelentésétől, vagy megtartja azt, de megnyit egy mélyebb tartalmat is. Nyilván, ez nem mindig sikerült, de az igyekvés megmaradt.
Valamilyen módon eljutottak hozzám azok a poétikai elvek, amelyek a huszadik század második felétől, de előzményeiben már a tizenkilencedik század elejétől megfogalmazódtak a versekben és az elméletekben. Ennek értelmében a fő élményforrás az ember, a versíró maga, akinek bele kell tekintenie a „lírai én” érzelmi mélységeibe. Az elmélet általam vélt értelmezése szerint a lélek legmélyén nyilván, nincsenek fogalmak, amelyek leírhatók az ismert szavakkal, mindössze betartva a grammatika és a mindennapi kommunikáció szabályait. Akkor úgy véltem, hogy az ember lelkében színes, gazdag érzelmi mélységek vannak, és a költőnek, mint egy látnoknak meg kell ezeket közelítenie a szavak jelentéseinek felfedésével, megváltoztatásával. Poétikai, mesterségbeli vonatkozásban a vers egy-egy látomás, amelyet többnyire egyedileg használt vagy átalakított szavakkal, illetve egyedi szókapcsolatokkal kell megközelíteni. Az ilyen látomásos versben nem lehetett történet vagy cselekmény, olyan epikus semmiképp, hogy X elment valahová és tett valamit, vagy akár történt vele valami konkrét. A líra – időtlen állapot, amelyben legfeljebb csak hangulatok „történnek”, és azok időbelisége is inkább csak az elmesélés időbelisége miatt konkretizálható. A vers a sorokra tagolás elve alapján is csak minimális, de képlettel le nem írható, egyedi ritmikát tartalmazhatott. A hatáselemek (bár nem hatáselemeknek hívtam), akkor úgy véltem, hogy a szóképek és az alakzatok. Nyilván, akkor még nem ismerve a pontos retorikai és stilisztikai meghatározásukat. A vers számomra mindenekelőtt kép volt színekkel, amelyek egyediek, vagy legalábbis kombinációikban egyediek. A formák se a kinti, ismert világ formái, hanem az érző-gondolkodó személy, az alkotó szubjektum érzelmi állapotát plasztikusan, egy nem antropomorf köztéri szobor nyelvi leírására emlékeztető „nyelvi képe”.
A fentiekben felvázolt verseszményben minden benne van, ami számomra érdekes és érvényes volt a versről húsz éves korom körül. Benne van azonban mindennek az abszolutizálása, de a félreértése is. Ennek az eszménynek mindenben tökéletesen megfelelő verset sohasem írtam, csak, ahogy közben véltem, jobban vagy kevésbé sikerült közelítéseket. Az érzés és az azokat közvetítő vizualitás sohasem volt teljesen érzéki, mindig volt benne egy kevés fogalmiság, és sohasem függetlenedett teljesen a ritmikától. Akkor úgy véltem, hogy a vers akkor jó, ha nem válik a külvilág utánzásává, legfeljebb a versíró szubjektív érzelmi mélységeinek feltárójává; és soha nem foglalkozik „problémamegoldással”. Egyszerűbben fogalmazva: a költői énemnek elő akartam írni, hogy ne panaszkodjon, ne is bíráljon negatív jelenségeket se –, mindez nagyon nehezen leküzdhető program volt. Hogy később, ötödik és további versírói korszakomban mindent el tudjak fogadni, és a versbe beépíteni, ami összetevője lehet a kötői élménynek az írás és az olvasás szintjén, ahhoz még nagyjából tíz évnek kellett eltelnie, és legalább négyszáz közelítésben kellett keresnem a teljességében soha meg nem tapasztalt eszményi érzést-színt-formát-ritmust-jelentést.
Végezetül álljon itt az a vers, amelyet valamikor tizennyolc éves koromban írtam, és ez lett az első, komolyabb irodalmi fórumban megjelent szövegem. Ez a kiadvány az Utunk/Helikon 1989/1990-es évkönyve, amely a Fiatalok antológiája címet viseli. Mint a címéből is kiderül, egy átmeneti időszak kiadványa volt, amikor az Utunk nevet váltott, és akkor zajlott le az a változás, amelyet 1989-re tekintve forradalomként, 1990-re rendszerváltásként tekintenek. A verset Lászlóffy Aladár válogatta be az antológiába. Nem olyan vers, amelyet a kirakatba tennék, de át se írnék, és le se tagadnék. Inkább megőrzöm tanulságként, szemléltetés gyanánt. A vers megjelent 1992-ben az első verseskötetemben is, méghozzá az első oldalon. Ebben a könyvben nem alkalmaztam központozást, mert akkor épp az volt a divat. Több versében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, vagy a kevésbé ismert, de általam középiskolásként olvasott Balogh József is elhagyta az írásjeleket. Nem szoktam utánozni nagy elődöket, legalábbis tudatosan nem, de a központozás elhagyása akkor logikusnak tűnt a belső érzelmi világomba tekintés okán-ürügyén. Ma már másképp gondolom. A vers lényegét is.

Színek

Először kéket mártottam.
Csak nyugalom – mondogattam.
Akkor azt hittem, van elég.
A rózsaszínt félredobtam,
A boldogság haszontalan,
Festve, mázolva mit sem ér.
Csak álcáztam feketével
Szürke helyett a hátteret:
Múltra zúdítottam a gyászt.
Sárgám van, de mégsem kérem,
Ismerősök, idegenek hozták,
S hiába titkolták.
A lilának nagyon örültem,
Végül megharagudtam,
S összemázoltam a művet:
Nem jó! és nekitüzülve
Elszántan elölről kezdtem:
Újból hibátlan fehér lap.
Belementem az alkuba is,
Eredmény: borzalmas barna.
Zöldet kerestem kapkodva,
Remény a sarokban is akad,
Tartalékoltam keveset.
És találtam pirosat is,
„Életmentő” – áldozatit –
Utakat rajzoltam vele.

1988-2016