Huszonegy éves múltam, banktisztviselőként dolgoztam, a Közgazdasági főiskolára jártam esténként, mégis színésznő és költő szerettem volna lenni. Válságos esztendő volt ez számomra: döntést hozni a biztos megélhetést jelentő banktisztviselői állás, és a megalázóan kis jövedelemmel járó színészi pálya között. Ekkor írtam ezt a verset, és postán elküldtem a szerkesztőség címére. Erre a versre felfigyeltek az Ifjúság c. hetilap Symposion mellékletének fiatal szerkesztői: Tolnai Ottó, Domonkos István és mások, és levelet írtak, hogy küldjek máskor is verseket. És én küldtem. Még jó ideig, csak levélben küldözgettem a verseket, a személyes találkozásra sokkal később került sor. Utána otthagytam a bankot.

Vallomás Tháliáról

Ne higgy nekem, mikor hétköznapjaim
gránit szilárdságát dicsérem
magabiztosan. Szavaim kínos konoksággal
szobám falaira tapadnak s könyörtelenül
ítélkeznek a holnapon.
Látod-e, hogy a falak penészéből
titokzatos zöld szivárványt szövök
esténként lábaid köré?
Ezért ne csodálkozz a szavak
kétszínűségén.
Vérem sirályai vijjognak, kegyetlenül
vájják karmaikat napjaim
nyálkás unalmába.
füleim poshadt káka-béllel tömik be
a szavak bűzös iszapjával.
Nézd a szemeimet! Vajúdó zöld
láp a fénye, eltévedt nyájat vonz
a zöld mocsár.
Mi vagyok, ha nem kifürkészhetetlen
gondolataid árnyéka,
homlokodon a zöld fényű
teagőz…

1962. március 29. Újvidék, Ifjúság, (hetilap) Symposion melléklet