Beavatás

Kisdiák voltam s nagyon magányos,
ötvenöt éve, több is talán.
Otthagyott éppen első szerelmem,
jó barátomban csalódtam, s lám,

eperfánk lombja október végén
aranyat álmodott udvar kövén,
s az ég kifagyott könnye vert csipkét
fűszálak zöldbe jajdult hegyén.

Életre dúdolt széncinke szállt fel.
Tenyérből szállt fel. Ködbe veszett.
Ágak zúzmara-terhét meglopva
– a nem-várt csoda ekkor esett –

hólabdát dobtam röpte rímére:
patyolat-tiszta üzenetet.
Fülelve vártam lágy puffanását.
A feldobott le nem érkezett.

Légbe szublimált, tán felszívódott?
Napsugár itta a köd felett
olvadó gondom szűz gondolattá?
– Máig tűnődöm. – Ki fejti meg?

Azóta írok. Írok verseket.

2016. február 29.