Csak egy vers…

Az ifjúság örömei és csalódásai gyakran adják kézbe a tollat: versben, novellában kibeszélni magunkból a túlcsorduló élményeket. Talán nincs is ember, akit ne érintett volna meg az írás ördöge.
Én sem voltam kivétel. Az Utunkhoz beküldött novella (1966) nem maradt szó nélkül. „Én is azt hiszem, hogy talán lehetne közölni. De ahhoz próbálja meg átdolgozni az írást. Az életet ugyanis formálni kell. Az agyag a maga agyagiságában még nem értékes, csak miután a mester formát adott neki…” Hiába volt a bátorítás, a folytatás elmaradt.
A verssel szerencsésebb voltam. Újságíróként magam is rákényszerültem, hogy a bányászok életéről csak szépet s jót írjak. Felsőbánya szülötteként azonban tudtam, hogy az csak az érem egyik oldala. Ministránsként magam is több osztálytársam édesapját – a sztahanovista mozgalom, a kétszáz százalékos termelési rekordok „hőseit”/áldozatait – kísértem ki a temetőbe. A bányásznapok vívmányriportjai csiholták ki belőlem egyetlen, Cseke Gábornak köszönhetően az Ifjúmunkás hasábjain, 1972. március 16-án nyomdafestéket látott versemet. A folytatás elmaradt.
Ha csak rólam lenne szó, nem is másolnám le. De a nagybányai bányavidék hagyományos iparágának megsemmisítése, tönkretétele okán, a föld mélyén dolgozó szülők, nagyszülők emléke megérdemli, hogy szomorú mementóként, nemcsak a vers megírására buzdító személyes érintettségen túl, a kihalásra ítélt szakma névtelen hőseinek állítsak emléket.

Haldokló bányász búcsúja

Ó, add Uram, hogy szenvedésem legyen rövid,
Köpjem már ki ezt a rohadt tüdőt!
Nem könyörülsz, miért nem könyörülsz?

Emlékszem, durva volt a dunyha,
azt mondták akkor: kanavác.
Lukas térdnadrágom
már nem bírta a foltot.
Alacsony házunkban
örök volt a homály.

Ütött az óra, vajon hányszor üt még?
Világító táblája
maga az örökmécs.

A tanító durva pálcája
nem tudományt, alázatot suhintott belénk:
„Az kell nektek disznó kölykek,
csákány és lapát, a bánya,
apátok részeg lépteinek
kiszáradt nyomdoka.”

Asszony! Húzd félre a függönyt!
Hadd nézzem: jön–e a fiam, az unokám!
Asszony! Szűnik a köhögés,
talán könnyebb lesz ezután!

Indulj utadra, legény,
élj a magad kereste kenyéren.
Nehéz már nekem a föld,
vedd hát a csákányt, a lámpát,
s indulj a parttalan
ösvényen.

Nem jönnek, miért nem jönnek?
Nem érzik, hogy hangosabban kondult az óra?
Nem hallják köhögésem…

Voltam vizes, voltam inas.
„Ha nevetni kell, hát ugrassátok a fiút.”
Jártam a létrát, ittam áldomást,
vittem májfát, hallgattam misét,
kerestem a kincset,
a sosem látott törpét.

Állj meg, idő, állj, ne siess tovább!
Hallgattassátok el a harangot!
Ne kezdje még a pap a liberát!

Izzadtam, fáztam,
lótottam, futottam.
Teltek az évek,
mentek a vének.
Most rajtam a sor.
Én következem.

Miért kísértenek vissza az évek?
Apám, fagyott arcod miért tartod felém?

Dacolnom kellene. Azt mondták:
a szófogadás Isten parancsa.
Pedig élnem kellene,
jövőt faggatni való az obsit.
Ne lássam, mire lesz fiam,
s mire az unokám?

Kondult az óra. A holnapot látnom nem adatott.
Sem bányát, sem napot. Semmit.
Immár én is csak múlt idő vagyok.

Tegnap… Tegnapelőtt…
Valamikor régen… Nagyon régen…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ