Részletek egy interjúból

Kisfiú korodban számodra milyen formában jelentkezett a szépirodalom?
Emlékszem, szüleim tordai, kolozsvári, nagyenyedi vagy gyulafehérvári piacozásukból üres kézzel sosem tértek haza – noha a kötelező polgárin kívül más „képzettségük” nem volt. Egy-egy verskötet, egy-egy regény, egy-egy kalendárium ott lapult a szekérderék kiürült zöldséges ládái mélyén… Legkisebb gyerekként – kapálni, kaszálni ugyanis még nem járhattam – énnekem kellett az almárium fölötti, a féltve őrzött kristálydetektoros-fülhallgatós rádiónkat tartó polcokat rendben tartanom, leporolni és helyükre rakni a szomszédok által vissza-visszahozott könyveinket. A család fekete vászonkötésű Bibliája mellett sorakoztak a hétköznapi olvasmányok, a fehér halina-posztóba kötöttek. Szerzők? Áprily Lajostól, Balázs Ferenctől el egészen Kós Károlyig és Kuncz Aladárig, Mikes Kelementől Tamási Áronig…

Emlékszel-e első gyerekkori versedre?
Első versszerű megnyilvánulásaimra igenis, emlékszem. Lehet, hogy nem lenne ennyire kézzelfogható az én versemlékem, ha a szó mellett a „száraz fa” nem jelenik meg ilyen korán az életemben. Szinte a mondatformálások idején. És aki pennát és hegedűt majdnem egyszerre vesz a kezébe, az lelkében-fülében egyaránt mondatfoszlányokat, verssorokat dédelget-dúdolgat. Nővérem udvarlója kölcsönözte annak idején a zeneszerszámot, hónapok múlva aztán udvarunk fehéreperfája alatt, néha a hatalmas csűrben hétvégi kölyöktánc-délutánokat rendeztünk, belépővel. A belépti díj, Édesanyánk ötletére, egy-egy nyúlfarknyi dalocska eldúdolása, netán egy-egy táncfigura ’bemutatása’ volt.
Ne tűnjön nagyképűségnek, de hivatkoznom kell Almási Pista bácsi, kolozsvári népdalgyűjtő költőkre is érvényes mondására, miszerint „ha gyermekkorod Udvara nem képes téged vállra venni és ’feldobni’, bizony lűttek ám az Éneklésnek…” Ezt az örökigazságot aztán évek múltán a „nótás Édesanyámat” faggató, a Tordán született Demény Piroska tanárnő, kolozsvári rádiós-etnográfus-népdalgyűjtő is megfogalmazta. Nos, valami ilyesféle vershelyzet szülhette első „versszövegeim” egyikét is, amit évek múlva vetettem papírra (igaz, lombos eperfáinkból égbe nyúló jegenyét „fabrikáltam” – Isten bocsássa meg…):

Itt a fa. Alatta
föld köve: kőasztal.
Villám verte, veszteg.
Anyámnak késfenő,
engem vállra vevő –
válla égre dobna,
ha udvarunk eresztne.
Jegenyém legfelső
ágán messze leső
vércsék virregölnek…
Jaj, minek magasba!
Ha visszatartana…
De a kő…, lök a kő
spirálja egyre feljebb.

Igen ám, de egyszer csak az énekes madárfiókát is kilöki a fészek. Szülőfalumnak csak I-IV osztályos iskolája volt. (Zárjelben jegyzem meg: Mária Terézia parancsára az erdélyi székely határőrséget Aranyosszéken is létrehozták, de csupán „belső rendteremtési” feladattal, hiszen nem határmenti szék vagyunk. Nos, az aranyosszéki II. lovas eszkadron székhelye szülőfalum volt.) Jut eszembe: valahányszor az iskolánk épületén ágaskodó kisded tornyocskák szerepéről érdeklődtünk, tanítóink el-elmagyarázták, hogy azok voltaképpen az egykori székely katonaság lóistállójának a szellőztető kéményei… Ezek szerint Bágyon gyerkőcei jó másfél századon át krisztusi jászlak mellett tanulták a betűvetést?! – képedt el Édesapám, mihelyt előhozakodtam eme „történelmi igazságokkal”.
Ötödik osztálytól a szomszéd faluba, Kövendre kellett átjárnunk naponta. A korareggeli iskolába-indulásnak, a hosszas gyaloglásnak megvolt a maga hozadéka: a bágyoni román templomtól a kövendi cigány-temetőig tartó útszakaszon fejemben dallamokkal társított sorokat illesztgettem, pászítgattam. Valahányszor szokatlanul különöset, furcsát – de látványnak is szépnek tűnő – mondatokat sikerült nyakon csípnem, lelkemben Édesanyám kék szemei csillantak fel… A fagyok beálltát követően aztán kövendi iskolám téli bentlakásában megszületett első „balladám”, a Valaki kopog. Ez később a tordai „műhelyben” (a Traianus utcai csizmadiaműhely poros „íróasztalán”) kapta meg végső formáját – de csak 1956 őszén… És lett középiskolás „irodalomköri székfoglalóm”.

Ez volna a te „1956-os időszakod”?
Inkább annak a kezdete… Tudod, Aranyosszék magyar kisdiákjai számára 1956 áldásos „eredménye” jó egy évvel a budapesti „ruszkik, haza!” kimondása előtt jelentkezett. 1955 nyarán Torda magyar középiskolát kapott (ott mindent „kaptunk”!), ősztől kezdődhetett a magyar nyelvű oktatás ama híres „pirostéglás iskolában”, a volt tordai református leánygimnázium épületében… a Petőfi családját hajdan vendégül látó református paplak szomszédságában. És ha lett középiskola, hát, jöttek, jöttek a magyar felvételiző diákok…
A vidék magyar fiataljainak az érkeztével az a hangulat is „besurrant” az új magyar tordai iskola falai közé, amelyet eladdig a környék erdeiben, pincéiben, padlásszobáiban – estéli fonókban, ritkaságszámba menő rádióhallgatásokkor észlelhettünk. Torockótól le a mezőségi Egerbegyig, Bágyon falutól át a Tordai-hasadék közeli Mészkőig.
A környék erdőrengetegei lehet, hogy már nem, de a vidék lakosainak az emlékezete még mindig tele volt azoknak a szökött „kényszermunkás” katonáknak, ítéletre váró kulákcsemetéknek, egyetemistáknak a történeteivel, rózsasándoros nótaféleségeivel, akik az ő lelkületükhöz a legközelebb állt. Nem csoda, ha egy-egy ilyen „szökevényt” – süvölvény gyerkőcként – a mi padlásunk füstkamrájában is elképzeltem…a füstölésre szánt disznóázalék és mellényekre emlékeztető szalonnák között. Mert menekülni csak-csak kellett – és ebben a szüleim örökös partnerek voltak.
Emlékezetem szerint 1955 őszén ebből az élményből született első ballada-szerű versem, a Valaki kopog. Pár éve, a Magyarországra való áttelepedésünk előtti „balladás hangulatomban”, másoltam ki egykori irodalmi körünk megkopott emlékkönyvéből. Íme:

Valaki kopog az ablakon
Istenem, te segíts!
És kopog, mióta itt lakom.
Istenem, megsegíts!
Némák a hegedűk,
És mégis „áll a bál”
Valaki szép rendért
S van, aki rendőrért kiabál…
Az idő húscafat lájbiban
Istenem, te segíts!
Te pedig „idd és edd, ami van!”
Istenem, megsegíts!
Némák a harangok,
Lapul a szökevény.
Háza húsfüstölő
Vánkosa, pokróca kőkemény…

1956. október 23. környékén aztán szem- és fültanúi lehettünk diákéletünk talán legmeghatározóbb órájának: históriát oktató tanárunk, Szöllössi Ferenc igazgató úr hóna alatt néprádióval érkezett az osztályunkba… „Drága gyermekeim, most ez a történelemóra!” – kapcsolta be a kopott készüléket, hogy aztán a budapesti felvonuló egyetemisták skandálásait, követeléseit, szavalatokkal „nemesített” pillanat-beszámolóit hallgathassuk. Időnként a magyar vidék helyi adói szólaltak meg…
Kolozsvári egyetemistákként nyílt ki a szemünk: a Bolyai Tudományegyetemet eltaposta a bukaresti hatalom, erőszakkal összevonták Kolozsvár román egyetemével, a Victor Babeșről elnevezett intézménnyel.
Az én évfolyamom (a bölcsész-karon kezdtem 1959 őszén) már a „román érát fogta ki”… szoktuk mondogatni. Hogy milyen hangulatban kezdtük tanulmányainkat, el lehet képzelni. Tudom, túlzásnak tűnik, de mi ott úgy tapasztaltuk, hogy ’56 nagyszerűségéért Erdély magyarsága, és nem csupán Kolozsvár (a velünk helyenként szolidáris román értelmiséggel együtt) jobban „megfizetett”, mint a mi Anyaországunk.
A „bolyais” tanársegédek soraiból „kivadászták” a szellemi hangadókat – Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér hosszú börtönéveket „kapott”… Néhány vezető oktató inkább a strekk-halált választotta, mintsem a Ceauşescu vezette politikai ítészek megaláztatásait. 1959-ben börtönben volt már a fiatal írógeneráció tagjai közül Páskándi Géza, Bartis Ferenc, Bodor Ádám, Palocsay Zsigmond, Páll Lajos és Veress Zoltánék. Ki Szamosújvár Rózsa Sándor-zárkáiban, ki pedig a Duna-Delta nádvágóinak, gátépítőinek szigetbörtöneiben „folytatta tanulmányait”. És az öngyilkos vidéki lelkészekről, tanítókról, tanárokról még nem is beszéltünk…
A következő „nagy pillanata” az életemnek valami olyasmire figyelmeztet, hogy a Sorsnak megvan a maga elképzelése cselekedeteinkről, életünkről. Úgy emlékszem, hogy Talpra állunk! című versemet (azóta sem találom) sem a kolozsvári Utunk, sem a marosvásárhelyi Igaz Szó nem közölte… Ellenben kollégáim valahonnan megtudták, ráéreztek bánatomra. Avagy arra, hogy egy erőnek erejével szétzilált magyar szellemi csapat csak úgy töltheti be az Égiek által is reá rótt szerepét, hivatását egy nemzeti közösségben, ha a legnehezebb időkben is képes talpon maradni.
Meglehet, ez a felismerés is közrejátszott abban, hogy 1960 tavaszán a Gaál Gábor Irodalmi Kör nevében az akkorra már nevet és az oszthatatlan magyar literatúrában elismerést szerzett utolsó éves költő- és írótársak – Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Kántor Lajos és Kötő József – reám testálták ennek az irodalmi műhelynek a vezetését.
Ettől a pillanattól kezdve szinte hetente bejártam az Utunk Szentegyház utcai szerkesztőségébe, közös dolgainkat megbeszélendő; a lap versrovat-vezetője (Márki Zoltán) és egyik-másik belső munkatársa ugyanis (akkor épp Szabó Gyula, Baróti Pali és Bodor Pál) rendszeresen jelen voltak köri üléseinken. És ami számunkra mindennél többet jelentett: a lap időnként külön összeállításokat közölt munkáinkból. A magyar egyetem szétverése után felszusszanni próbáló kör első ilyen bemutatkozójára ma is emlékszem. Cseke Gábor, Mózes Huba és Szabó István versei mellett Kovács Misi hosszabb prózája díszelgett az Utunk oldalain… No, és Plugor Sándor sokat sejtető grafikája: a székelyruhás apa hatalmas, megfáradt kezét kisfia kobakján pihenteti, aki – taplókalpagja alól – a megváltozott Kolozsvár egyik (számára) rémségesen magas, a Szamos felé nyíló oldalfalán egyetlen kiugró erkélyt mutogató, már-már riasztó épületét bámulja. Önmagunkat véltük felfedezni ebben a Plugor megálmodta lurkóban…

(Bágyoni Szabó Istvánt faggatta Fazekas István, a Százhalombattán megjelenő STÁDIUM Társadalmi és Kulturális Hírlap felelős szerkesztője; 2014/2.szám)