Ha emlékezetem nem csal, 1987 tavaszán, öt verset küldtem be Lázár Lászlónak, az Ifjúmunkáshoz. Sokat dolgoztam rajtuk, mikor végre úgy gondoltam, hogy jók, elküldtem és izgatottan vártam a fejleményeket. Eltelt egy hónap, kettő és semmi, aztán egyszer lapozva az Ifjúmunkást, megakadt szemem az ismert címeken. Az öt versből négyet közölt, nagyon boldog voltam. De zavart, hogy az az egy kimaradt, és küldtem egy levelet, magyarázatot kérve. A válaszlevél hamar meg is jött Lázár Lászlótól, biztatva a további munkára, rövid életrajzot kérve. A kimaradt versről pedig azt írta: Jó, csak nem elég „egyszerű”.
Aztán beküldtem a Serény Múmiához is, ahol azt írták vissza, hogy az álom, remény, csend, mosoly, bánat, szabadság használata mai modern versben így nem ajánlatos. Akkor úgy éreztem magam, mint a csillagokat öntő és ezért munkahelyét elvesztő Ábel Amerikában. Ma már túlnőttem ezt az érzést. Aztán egy lapnak sem küldtem be többet a megvetett verset, s talán ezért is lett a kedvencem, ha már senki nem szereti. Íme a vers:

Álom

Ha bánatunk egyszer partra ér
mai rossz önmagában fullad
mosolyunk az ég haját díszíti
mint kislány csókja az Édes arcát.

Holnap sem vár senki meleg ebéddel
este is éhesek az örömök
mint napos csirke borús nappal
szabadságunk is kedvtelen.

Makacs üldözőink egyszer elfáradnak
az árnyak lemaradnak a hátunk mögött
és fénnyel mossuk meg arcunkat
egy szelíd tavaszos hajnalon.

Kiülünk a csend partjára
hallgatjuk ahogy szerelmes verset szaval az öreg szél
beolvadunk végre a csillagokba
és megismerjük ami szép.