Kezdetben volt a dal

Mindenki költőnek születik. Az anyaszívtől tanuljuk el a metrumot, akár a nyugalmat és a szenvedélyt. El is szoktuk felejteni a hasi légzéssel együtt, pedig mindkettő szervesen hozzátartozik az anyaméhben szerzett őstudáshoz. Tovább tanulunk, csupa hasznos dolgokat. A metrum közben megkopik. Megtanulunk verset elemezni. Megérteni azt, amit költő korunkban magunk sem szeretnénk. Miért ír az ember verseket? Formavilágunk csiszolható, szókincsünk gyarapítható. De honnan az ihlet, és ki legyen a múzsa? Mint a jógakurzuson: fölfedezzük a spanyolviaszt, pedig azzal is többre jutnánk, ha magányos esteken, hanyatt fekve megfigyelnénk, hogyan is működik a rekeszizmunk, amikor nem lihegjük tele a világot szeszélyeinkkel.
Kezdetben volt a dal, az pedig az embernél volt, és az ember maga volt a dal. A vers, a költészet, a líra szellemi szükségszerűség, mióta megszelídült az ember, és rájött, hogy a szívritmus ütemei, hovatovább a zavara szerint összeütögetett fadarabok, csapkodó tenyerek, dobogó lábak és ringatózó csípők mellé szervesen illeszkednek a lelke legmélyéről előpréselődő hangok, amelyek szótagokká, szavakká, „rímes furcsa játékká” rendeződnek össze. Talán ezért van, hogy az első, gyerekkorban szerkesztett versikék ösztönösen is összecsendülnek a sorvégeken. Elfeledjük persze, rituálisan összetépjük, elégetjük őket, és gondolni sem fogunk rájuk mindaddig, amíg elő nem csírázik belőlünk is a visszamosolygó bölcsesség.
Az én memóriám sajnos rövidebb annál, hogy rekonstruálni tudjam az első versemet. Valahol megvan a padláson, a másodikos vonalas füzetemmel együtt. Emlékszem, anyaköszöntő tavaszünnep volt, fogalmazást kért tőlünk a tanító bácsi, és annak tudatában, hogy a tananyagtól való elhajlást a nyolcvanas évek elején még szigorúan körmössel és fenekesekkel büntették, most lázadásnak tűnik, hogy fogalmazás helyett egy háromszakaszos, tizenkét soros, keresztrímes szerkezettel rukkoltam elő. Hogy miért hunyt szemet anyám, a folyton gyanakvó házi pedellus e kísérlet felett, ma sem tudom. Talán azért, mert érintett volt a dologban, talán azért, mert minden, amit ezen a fronton munícióként bevethettem, tőle származott. Az a legérdekesebb, hogy a versezetre már alig-alig emlékszem, arra viszont pontosan, hogy ütemhangsúlyos nyolcasok váltakoztak rímelő csonkasorokkal, melyeknek rímszerkezeti szempontból a vers utolsó sorában szereplő édes jó anyámmal kellett szövetségre lépniük.
Ha verset írok, mind a mai napig dalszövegben gondolkodom. Színpadi napszámosként nem alábecsülve Kányádi híres bonmot-ját, miszerint a vers az, amit mondani kell, én inkább úgy gondolom: a vers az, ami dalban mondható. Bárkinek bebizonyíthatom: a szabadvers is az! Nyomtatásban először megjelenő verseim közt, már a kilencvenes évek elején akad olyan, amelynek a címe hordozza műfaját, és olyan is, amelynek szabadvers-jellege sikertelen lázadás volt a dalszerűség belső kényszere ellen. Hogy melyik látott hamarabb napvilágot az Előszobában, Cseke Gábor bátyám talán jobban tudja nálam, ő bábáskodott a kísérleteknél. Hadd legyen most mégis a lázadásé az elsőbbség:

vagyok aki vagyok

énbennem andalog az idő
bal felemen ambrózia
a jobbomon temető
előttem hódolnak parányok és nagyok
óhajomra feketévé vedlenek angyalok
s bronzba öntött buddhák
agyagba vájt krisztusok
szfinxek kába kábák
porba omlanak
nincsenek kedvemre a falak
hová bezárni akartatok
pagodák és oszlopcsarnokok
mecsetek péteri templomok
ez mind mind nem elég
az arannyal áttört salamoni dicsőség
gyalázat parázna csillogás
én nem vagyok se ilyen se más
több vagyok mint puszta tartozás
nem vagyok se szó se dallam
papíron bőrön lakni nem akartam
fogva nem tarthatnak cirádás kőtáblák
idegenek tőlem a bigott bibliák
s a koponyatermék olcsó filozófiák
nincsen jeruzsálem se róma se mekka
más istent prédikál láma pátriárka
nem vagyok az akit megszólítottatok
zavarnak a tömjénillatok
s az unalmassá skandált jehovák allahok
vagyok az akivé nem ti formáltatok

(Lázadó próféciák, 1993.)