Azt tudjuk, hogy 1962-ben jelent meg első verse az Utunkban. (de még ha nem is így történt, az adat kész irodalomtörténet, mert rögzitették a Wikipédiában, nem beszélve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonról. Aztán az igen népszerű, közkedvelt költő hirtelen lelép a színről. Marad a döbbenet és a csonka életmű. Később kezdenek előkerülni kiadatlan versek. Nem egy, nem kettő. A Káfé főnix 2012-ben adott közre három darabot (Bán Péter közlésében, az RMSZ Szabad szombatjának 1999-es közlése nyomán), most pedig Elekes Ferenc, Szőcs Kálmán jóbarátja küldte az antológia részére a haláltáborban elpusztult anya alakját idéző kiadatlan verset.

Újranőve

Anyám szemével nézek önmagamra,
S egy hüvelykujj balra, jobbra ingva
Mindennap reám mutatna.

De én nem haltam meg ma sem,
Mert látom a nagy, rémült szemet,
Az oxigénhiányt s a karommá vált kezet,
Mely markol mindent már, csak nem az életet,
S mindennap érzem, hogy mar belém az emlékezet.

Apám szavával szólok önmagamhoz,
Még azt sem tudta mondani, szeretlek,
Még azt sem tudta mondani,
Meghalok, de jövőnek nevellek,
S elringott egy századnyi bánat velem.

Balra s jobbra ingott
A barom történelem.

S anyám szemével nézek önmagamra,
Minden nap belémfullad a cián,
Látom az időt füstölögni kéken,
S örökbe fogadott a bánat mosolyogva,
Hogy gyönyörködjön földmúlásig legszebbik fián.