Első verse(i)m

Amióta az eszemet tudom, versekben és versek között élek. Ideje hát, hogy megírjam, mióta tudom az eszemet.
A nyolcvanas években szokás volt, hogy a szülők magnókazettán rögzítették gyerekeik hangját. Én is a nyolcvanas években voltam gyerek, így nem meglepő, hogy több kazettát is megtöltöttem rövid idő alatt. Hamar önállósítottam magam. Volt, hogy kihűlt a fürdővizem, mert én még elmondtam egy verset, elénekeltem egy dalt, vagy éppen ünnepi beszédet tartottam a közönségnek. Persze mindig nagy sikerem volt. Tomboló stadiont képzeltem magam köré, ahol az emberek ünnepelték a produkciómat. (Ha belegondolok, azóta is ezt játszom, csak jóval kevesebb sikerrel…)
Első versem címe A pék bánata volt. Íme a vers:

Volt egyszer egy pék
és nála egy kép.
Nézte-nézte a pék,
míg elveszett a kép.
Bánatos a pék:
„Hová lett a kép?”

Akkor még úgy gondoltam, a „pék” és a „kép” szó rímelnek egymásra… Ettől függetlenül szabályos kis ballada. Amikor 2006-ban Fán függ a világ címmel megjelent az első verseskötetem, egyértelmű volt számomra, hogy ennek helye van a könyvben. A kamaszkori érzelmes és heroikus költeményekkel ellentétben vállalhatónak éreztem később is.
Itt akár véget is érhetne a történet, csakhogy a költők több „első verset” is számon tarthatnak. Az elsőt, amit megírtak, az elsőt, ami megjelent, és az elsőt, amit vállalhatónak tartanak. Első, nyomtatásban megjelent versem egy elbeszélő költemény első éneke volt. Címe: Egy képzeletbeli találkozás. János vitéz Toldi Miklóssal közösen átélt kalandjairól szólt. Bár meg sem közelíti a fent idézett opusz színvonalát, mégis díjat nyertem vele egy diákpályázaton. De nem ezért emlékezetes számomra és nem is azért, mert egy folyóiratnak látszó nyomdai termékben megjelent. Ennek a publikációnak köszönhetem életem első és legkedvesebb sajtóhibáját.
Szándékom szerint a költemény második versszaka így nézett volna ki:

„A patak vize szép halkan csörgedezik,
Míg egy ember lova a réten füvet eszik.
Abbahagyja az evést, nyerít egy nagyot,
Hátranéz az ember, és lát egy lovast ott.”

És így jelent meg:

„A patak vize szép halkan csörgedezik,
Míg egy ember lopva a réten füvet eszik.
Abbahagyja az evést, nyerít egy nagyot,
Hátranéz az ember, és lát egy lovast ott.”

Egyetlen betű, és micsoda különbség! Tizenhárom évesen ez nagyon zavart. Ma úgy gondolom, a rontott változat jobb. Pszichedelikus költőiség hatja át.
Első komolyan vehető verspublikációm a veszprémi Új Horizont 2005/1. számában megjelent Értünk szól a harang. De a történetnek ez éppúgy nem a kezdete, ahogy a vége sem.
Zsengéinket nem vállalni olyan, mintha gyerek- és kamaszkorunkat tagadnánk meg. Az évek múlásával egyre közelebb kerülök ahhoz a gyerekhez, aki valaha voltam – és valahol mélyen még ma is bennem él.