A fekete-fehér látványtól a színekig

Verskísérletek és az első vers

Az első valódi verset rendszerint megelőzik a verskísérletek, mint ahogy az első vers lejegyzése előtt már ébrednek bennünk olyan versértékű pillanatnyi élmények, amelyeknek léte nem kötődik papírhoz, írószerhez, és amelyek rendszerint nyomtalanul elillannak.
Az első verskísérletemet 11-12 évesen írtam egy erdei séta után. A versszerű szöveg elveszett, de az élménye megmaradt: a karcsú erdei fák hosszú árnyéka a bizsergő, életre ébredő tavaszi földön, a száradó avar között. Az sűrített jelentésű kép megmaradt, és így bármikor verssé váltható.
Ami talán több mint verskísérlet, azok 17-18 évesen lejegyzett lírai hangulatfelvételeim. Ezekből néhány megjelent az akkori ifjúsági lap, az Ifjúmunkás irodalmi mellékletében. Lázár László, a rovat vezetője fényképes bemutatkozással tette számomra emlékezetessé és a továbbiakra nézve biztatóvá ezt a szűkebb körű debütálást.
Marosvásárhelyi lévén, az első közlés sikerén felbuzdulva, nemsokára az Igaz Szóhoz vittem a verskísérleteimet. (Nem tudván, hogy színvonalbeli különbség van egy ifjúsági újságban és egy szépirodalmi lapban megjelenő irodalmi művek között. ) A versrovat akkori vezetője, Székely János fogadott. Némi izgalommal beszélgettem az Íróval, a Költővel. (Ő volt az első író, akivel találkoztam, és megilletődve hallgattam őt, mert akkor még az írókat és költőket szellemi óriásoknak láttam, már-már mitikus, halhatatlan lényekként tekintettem a könyveket varázsoló írástudókra.) Székely János elmondta, hogy verseimet el fogja olvasni, és átadja Jánosházy Györgynek és Markó Bélának is véleményezésre, mert ő egyedül nem mondhat határozott véleményt a szövegeimről. (Ez ma már túlzott szerénységnek tűnik, pedig csak a lelkiismeretes viszonyulás jele volt.) Mintegy hét múlva újra beszélgettem Székely Jánossal, és elmondta, hogy a szerkesztőségben mindannyian azon a véleményen vannak, hogy biztatni kell engem, de ezek a versek még nem alkalmasak közlésre. Azt javasolta, hogy ne csak modern költőket olvassak, hanem klasszikusokat is, például Shelleyt, mert tőlük sokat lehet tanulni. Meg aztán még érnem is kell, hiszen csak tizennyolc éves vagyok.
Vagyis azok a rövid szövegek verskísérletek voltak csupán…
Két évvel később, 1989-ben, katonaviselt, húszéves fiatalemberként már olyan verset postáztam Székely Jánosnak, amelyet elfogadott megjelentetésre. Erről Markó Béla küldött megerősítő levelet, aki időközben átvette a versrovat vezetését A vers meg is jelent az Igaz szó júliusi számában. Ezt tekintem első igazi versemnek, mert ez már a saját hangomon szól, még ha kissé kamaszosan, mutálóan is:

Fekete-fehér tájakon

Fekete-fehér tájakon zarándokolsz
válladat nyomja az ég
álmaidat szaggatják a hétköznapok
a lándzsaélű fűszálakon
mezítláb is vánszorognod kell

hogy minden bomló órában
azt is átérezd
a messzeség nemcsak a madár
néhány perces magas röpte
hanem a vánszorgó csiga
élethosszúságú útja is.

Fekete-fehér tájakon át zarándokolsz
veled a szökőkutak látványa
a nem-tudom-melyik délután emlékmaradványa
veled egy színekben égő táj is
amely akvarellként szétfolyik
testeiden
napjaidon
pillanataidon

amely akvarellként szétfolyik
kedvesed testén
napjain
pillanatain

veled a rád haragított ajtók
amelyek soha nem nyílnak meg előtted

veled a csend
veled a felismerés
és
lepkepor lepi be tegnapelőttjeidet.

Fekete-fehér tájakon át zarándokolsz
és ha néha megpihensz
tovább kínoznak a vérízű hajnalok
s inkvizitor percek lesik
lelked rezzenését
és te csak
egyre
zarándokolsz
fekete-fehér tájakon át
a színekre
pirkadó
tájakig.

Azóta megnyíltak az ajtók (mások végleg bezárultak), annak a 89-es évnek a végére kiszíneződött a világ (bár nem ennyire rikító színekre gondoltam), és a zarándoklás is tömegessé vált. De a fekete-fehér válságpillanatok újra és újra előjönnek a „szép, új világban” is.

Ha minden változik, miért nem változik semmi sem?

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ