Az első vers

Az első verspróbálkozások eltűntek a múlt homályában, illetve a kályha tisztítótüzében. Már hatodikos-hetedikes koromban az olvasás mellett az írás kalandja is csábított, és középiskolás diákként már bátorkodtam írásaimat, verseimet elpostázni a szerkesztőségek címére. Az első közlésre az Ifjúmunkás 1969. május 22-i számában került sor, vagy öt versikém jelent meg fénykép és rövid önéletrajz kíséretében a lap im-mellékletének Új tollak rovatában, amelyeket most ugyan kesernyés mosollyal olvasok újra, de akkor, közel fél évszázada ezek büszkeséggel, sikerélménnyel töltöttek el, mondhatni nagy-nagy győzelemnek éreztem, hogy a nyilvánosság előtt költő-magamat felmutathatom. Mintha falak dőltek volna le előttem, mintha sorompók emelkedtek volna fel, úgy éreztem, most már szabad az út és a versek megállíthatatlan áradata következik, s természetesen a könyveké…Tíz év telt el ezután az első könyvecskéig, amelybe már nem kaptak helyet az említett versek, köztük az Ellenőrzés című sem, amelyet mégis most első versemnek nevezek ki. Íme a vers szövege:

Jött valamelyik bolygóról
egy furcsa lény
s leállította a forgalmat

mindenki szedje elő
az igazolványát
mert nagy rendetlenség van itt

s előszedte hát mindenki
az almafa egy almafalevelet
húzott elő
a fűzfa egy fűzfalevelet
vett elő
a tölgyfa egy tölgyfalevelet
na tessék
s igazolták magukat

a madarak egy-egy
tollat húztak elő
s igazolták magukat

én elővettem az igazolványomat
de tagadóan rázta a fejét

elővettem fényképeket
iratokat
verseket
de ő azt mondta
hogy minden hamis

nem tudod igazolni magad
mondta…

Nos, a tudod-e igazolni magad, vagy sem dilemma teszi ezt a verset számomra első verssé, hisz ettől kezdődően minden vers alapkérdése az, hogy a költő a fák és madarak társaságában tud-e olyan hiteles, elfogadható, természetes lenni, mint azok… Vagyis a vers tudja-e úgy jellemezni a költőt, mint a falevél a fát, mint a toll a madarat? Az első vers úgymond nyitva hagyja a pályát, hisz minden újabb vers majd egy újabb önigazolás próbál lenni. Meg kell cáfolni az ellenőrt, aki minduntalan azt állítja, hogy a dolgok hamisak, nem elfogadhatóak. A költő tehát igazolni akarja önmagát, a világot vagy a világát, s ezért újabb és újabb verseket ír, engedve természetesen az ihletnek, a belső kényszernek… Tudod-e igazolni önmagad a régi, a tegnapi verseiddel? – teszi fel magának a kérdést a költő, és elpirul, mert hajdani versei újraolvasásakor már nem érzi, nem érezheti azt a hajdani örömet, boldogságot…
Az ember kesernyés részvéttel tekint vissza hajdani önmagára, aki azt hitte akkor, hogy ámulatba ejtette a világot… Hát így állunk az igazolványokkal, a szüntelen ellenőrzés folyamatában… Az első vers után a költő szeretné megírni a jobbat, a hitelesebbet, hogy végre a fák és a madarak társaságában otthon, otthonosan érezhesse magát.
Talán érdemes néha visszatérni az első vershez, és elolvasni, felidézni…Mert lehet, hogy az első zsenge vers tartalmazza, az tette fel a végső kérdéseket…