Széljegyzet egy régi-régi vershez

A fiú indulása. Ha minden igaz, ez volt az első versem, amelyik komoly folyóiratban, a Tiszatájban jelent meg 1974 októberében. Különös, hogy az ember rögtön az indulásakor programverset ír. Mert ez a szöveg tagadhatatlanul az. Ami meglepő még számomra, negyven év távolságából visszanézve, hogy egyes szám harmadik személyben íródik a vers, holott a kezdeti időszakomat szinte kizárólagosan az én-líra jellemezte. Szikár szabadvers, kétsorosokra (egy háromsoros szakasz is akad…) szakítva, tehát a „rend” valamiféle igényével; kemény és reményvesztett beszéd, amely fél élet távlatából is érvényes problémát, máig meg nem oldott, fel nem dolgozott lelki dilemmát fogalmaz meg, ami inkább írható körül, mint egyetlen szóval vagy mondattal definiálható: elszakadás az indító közegtől, a kiválás ridegsége és kényszere, a másság pecsétjének a nem is titkolt szégyene, a vállalás elkerülhetetlensége és magány felé taszító, tehetetlenséggel járó vonzása-taszítása. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, tipikus második-generációs probléma. Kubikos apa, téglagyárban dolgozó anya, első értelmiségi a családban, gimnázium, egyetem, költővé válási keservek, szándék és remény, magányos küzdelem, a háttér elveszítése, indulás az ismeretlenbe, a fogódzók nélküli új közegbe. A széldárdákkal átvert irányba…

A fiú indulása

Innen indulj el
a széldárdákkal átvert irányban

kövesd a vonatzakatolást
a mindig szótlan embereket

kerüld a suttogó füveket
az áldott asszonyokat

ha átérsz
ints vissza azoknak
akik mégis itt maradtak

azután felejtsd el
hogy éltél közöttük

ők nehezen felejtenek
és sohasem bocsátanak meg

és most indulj
– a széldárdákkal átvert irányba