Epilógus * Én az első versemet a partizánokról írtam. Még most is tudom, csak nem írom ide. Magyaros vers volt, páros rímek, csak később tudtam meg, jambikus lüktetés, a téma ott hevert néhány ezer kilométerre egy filmgyári bokorban, géppisztolya csövét a német fasisztákra fogva. Nagyanyámék vittek bele, különben magamtól is mentem volna.A vásárhelyi Vörös Lobogó moziban (nem messze a Vörös Zászló szerkesztőségétől), ahol mindig a JÖN! című filmet vártam, ami végül nem jött el – az egyik vitrinben mindig a következő filmet reklámozták, oda volt felírva, hogy JÖN! – szóval a Vörösben vetítettek nagyszerű háborús filmeket. Ha rokonszenves betyárokról, netán belevaló kasszafúrókról szól a film, akkor most elmondhatnám, ők voltak az én első lírai hőseim, de nem! Így az is előfordult az első megkísértéstől errefelé, hogy megint bedőltem a konjunktúrának, holott gyorsan és biztosan be kellett volna zárkóznom az elefántcsonttoronyba. De balszerencsémre épp azokban a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években tetőzött a nájlonkorszak, úgyhogy az elefántcsontot is műanyagból gyártották, nagyban. Mondják, a mi korunk túl bonyolult lett, hogysem rá lehetne húzni az igen vagy a nem kaptafájára. De – mondom erre – minden más ellenszenves tétovázás, minden mi úgy kezdődik, hogy talán, vagy, esetleg. Ami meglehet, életünkbe, vértelen, de pont oly súllyal becsületünkbe kerül. Miért nem írok inkább verset, mert nem írok már vagy tíz éve, miért keresem a választ olyasmire, amihez nincs közöm? Megint ott ülünk a moziban, az egész család, és könnyezünk, amikor a hős golyótól találva eldől, és örülünk, amikor egy egész szakaszt lekaszálnak a partizánok golyói. Mi az ideológia mustárgázával megfertőzött nemzedék vagyunk, volt, ki kigyógyult, végül is mindenki kigyógyul, de nem biztos, hogy ki tudja védeni a következő támadást. Hogy kivédd, süketnek kell lenned, reakciósnak, szabadeurópa-drukkernek, ahogy a mi utcánkban mondták. Vagy egyszerűen csak jó költőnek. Csupán ezért akarom, hogy ne egy egész versem, ne egy teljes strófám, mindössze egy verssorom maradjon fenn – körülbelül úgy, mint József Attila vagy Weöres egész életműve.