Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (49.)
Az ominózus társasüdülő hátsó ablakai az apósomék kertes házára néztek. A sógor azzal biztatott, hogy ha gyenge a koszt, ő majd parittyázza nekem a fasírtot.
Bevonulásom előtt a Trabantomat szorosan beállítottam két gyümölcsfa közé a kertben, hogy ne legyen útban, amíg én odabenn Széchenyit imitálom. Egyik estefelé társalogtunk a budik-tusolók előterében, amikor méltatlankodva kifakadt a kollega:
– Nézzétek, ott a rengeteg hely az udvaron, a kertben, az egész telken összesen két fa van, az illető mégis azok közé szorítja az autóját mindennap. Ki lehet az a bolond?
– Én.
– Hülyének nézel minket? Te itt vagy közöttünk.
Igen, közöttük voltam kerek tíz napot. Kellett a priusz: ápoltnak kellett lennem, hogy a körzeti, vagyis a brassói katonaorvos komolyan vegyen. Nem úgy, mint a szentgyörgyi székely Zs. doktor úr, aki első behívásomkor laza gesztussal hazakergetett. Később tudtam meg, kollektivizáláskor lelőtték a testvérét. Véres oka volt hát gyűlölni a rendszert.
Sok mindent nem bírtam akkoriban: a másnaposságot, a korán kelést, az éhezést, a kávét, a cigarettát. Valahányszor Brassóba kellett mennem, másnaposan korán keltem, nem ettem, bekávéztam, egész úton cigarettáztam. Utána Editem két napig ápolt. Az orvos rám se nézett, csak várakoztatott, majd adott egy kis haladékot. És ez így ment vagy két éven át, amíg rájött, hogy beszámíthatatlan vagyok – és dühösen felmentett. Később tudtam meg, hogy gesztusa kényszerű lemondás volt a tarifájáról: két gyenge fizetésnyit kellett keményen lepengetni. Ő nem gyűlölte a rendszert.
Nosza, rajta, jó katonák! Nem leszek többé regruta, bár itt van az ősz, itt van újra. Vígan indulok három hosszú útra.
1. turné: Marosvásárhely – Régen – Zilah – Nagybánya – Szatmárnémeti – Nagyvárad – Arad – Déva – Petrozsény.
2. turné: (hazaérkezés után két nappal, más darabbal): Marosvásárhely – Kolozsvár – Nagybánya – Szatmárnémeti – Nagyvárad.
3. turné: Magyarország! A kedvem ez úttal (!) határozottan határtalan.
(Napló) Minden lehetőséget kihasználtam, sokat jártam, szórakoztam. Voltam Révfülöpön, vonatoztam Tapolcától Pestig. Pesten két napot töltöttem Panniéknál. Kitűnőt buliztunk. Láttam az Emigránsokat Garas Dezsővel és Avar Istvánnal. Jártam Medvigynél, Laciéknál (Medvigy Endre le-leruccant hozzám székelyföldi kultúrtrabantozni, Nádasi Laci azóta is kedves barátom – megj. most), végigjártam a veszprémi várat, összebarátkoztam a veszprémi színészekkel. Felejthetetlen a sok jó étel és bor is, az ottani lezser, baráti hangulat.
Panni Budapest legszebb, legbájosabban szertelen, akkor éppen a Rózsadombon férjezett asszonya volt. A Kiss Attila unokatestvéreként, no meg baráti szolidaritásból gyakran kanyarodott felénk Tasnádi építész párjával, akit mindközönségesen Metró Lajosként szerettünk. Akkoriban az ilyen utakhoz nem csak idő és üzemanyag, hanem bátorság is kellett. A Szekuritáté időtlenül a vendégek nyomában üzemelt, némelyiküket természetesen maga is vendégül látta. Ennek ellenére többek között Ablonczy László, Bella István, Bulla Károly, Pálffy G. István, Szakolczay Lajos kitartó rendszerességgel hozta nekünk a megvámolhatatlan biztatást, a politikai és kultúrhíreket, a szellemi töltetet, és vitte hírünket a hontalan otthonból a magyar honba.
Rózsadombi déli felmásnapozásunkkor már csak ketten Lalóval budikereső szédelegtünk a luxuslabirintusban. A fürdőbe tántorodva megállt bennünk a szesz-szusz, Nessus-ing lett rajtunk a pizsamagatya: a szeleburdi Panni bekapcsolva felejtette a mosógépet, és csak folyt, folyt a lé a mosdókagylóba. Mi lesz, ha elázik a lakás, mint a mi tömbvilláink, amikor a nyitva hagyott csapnak megadják a vizet? Néztük, néztük bénán… S hát egyszer csak pakk, megállt a folyás. Bennünk újraindult a szeszkeringés.
Otthon aztán bulizhattam tovább, ha nem is Rózsa-, de azért dombon, a lisznyói kertben, mert a színházban meglehetősen lötyögésre ítéltek, akár egy évvel korábban. Ebben az üresjáratban az Edit diákjaival bemutattam a Járkálj csak, halálraítélt c. Radnóti-összeállítást. A gyerekek nagyon szerették. Én is. A gyerekeket is. Sörmentén össze is barátkoztunk.
S mert időm volt, szilveszterem volt, mért ne kabaréztam volna? Úgy bevágtak a csapatba, mint élmunkást a Pártba: örökös tag lettem. A kritikus szerint Csávóval ketten költöttük fel a közönséget:
„A fiatalok közül Kuti István és Szabó Zoltán ébresztett figyelmet.” (Nagy Pál: Hol a kabaré mostanában? Új Élet, 1980/3)
Ezeket az előadásokat eleinte zenés-vidám, majd sylvesteri műsoroknak neveztem. A bennük előforduló humor-alma olyan messze esett a Nagy Endre műfajától, mint Markó Jeruzsálemtől. Nem is pottyanhatott közelebbre, mert akkor a csősz elvtársak fején koppant volna. Egyébként a sylvesteri azt jelenti, hogy egy idő után nagyobb részt az igazgatónk írta a jeleneteket. A jó részt jórészt klasszikusoktól porszívóztuk le, olykor nem is sejtvén, milyen aktuálisak lehetnek.
Az ostoba kémiai kísérletébe belegárgyult férj a lakásában belebotlik a vígjátéki színészbe. Anyu kapásból indítja a halandzsát, miszerint az illető érdeklődik az újítás iránt. A férj elolvad az örömtől:
– Maga is kémikus?
– I… igen… komikus vagyok.
A cenzúra lecsapott egybe, mint légycsapó a légyre. Mi volt a lágyult agyú érv? Nehogy a nézőtéren valaki is véletlenül a Géniusz tudós asszonykájára értse a poént.
Amikor az üzletben a csirkelábat is már csak egyesével lehetett kapni, Dzsoni barátunk szilveszteri szerelmi dalát azért vágták ki a műsorból, mert úgy kezdődött, hogy „Vágóhídra néz az ablakom”.
Egy „külföldi” zenés példa: a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia hatvanvalahányban politikai cselből Párizsba indulóban a Rákóczi-indulót gyakorolta a Kultúrpalotában szemfényvesztő optikai szándékkal. Az épület bejárataihoz az őrültek őröket allítottak, nehogy valaki magyar járó-kelő járókelő betévelyedjen és eljárjon-keljen a szája, hogy mit hallott a füle.
A Férjek iskolája című kabaréjelenetben a tanár kérdésére, hogy az állam mit biztosít a házasoknak, Lalónak az volt a válasza:
– A gyermekek után a családi pótlékot.
Én nagy ravaszul a kimért pillanatban mellésúgtam, a cimbora rákattant:
– A gyermekek után a családi moslékot.
Érdekes, ez vagy nem jutott el az elvtársak asztaláig, vagy fanyalogva lenyelték. A közönség viszont zabálta a Balogh Andriskó rendezte zenés-vidámat.
Közben próbáltuk a Csiki Laci-furaságot: Nagypapa látni akar benneteket. Illetve próbáltuk megtudni, nagypapa miért akar látni bennünket. De Botka nem árulta el, csak nézett minket vakszemüveggel: Visky Árpit, Molnár Gizit, Kuti Csávót, Vásárhelyi Linát és engem. Én Idegen voltam a darabban – no meg a műfajban is. Laci hazaugrott Szentgyörgyre, a pohár fölött összedugta a fejét a Kiss Attiláéval, amitől mindannyiunk koponyája megvilágosodott.
A kritikusok viszont nem tüsténkedtek üdvözölni a szokatlant, a nem hagyományosat. Ismét csak egy méltatást őrzök:
„Szabó Zoltán az Idegen szerepében (egy egész felvonást ül némán, szó nélkül a színpadon!) a házaspár méltó társává nő fel.” (Bogdán László: Az újrakezdés bátorsága… Megyei Tükör, 198o. jún. 11.)
Sőt! Alkalmanként még önmagához is felnő.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza