Az omi­nó­zus tár­sa­sü­dü­lő hát­só ab­la­kai az apó­so­mék ker­tes há­zá­ra néz­tek. A só­gor az­zal biz­ta­tott, hogy ha gyen­ge a koszt, ő majd pa­rittyáz­za ne­kem a fa­sír­tot.

Be­vo­nu­lá­som előtt a Tra­ban­to­mat szo­ro­san be­ál­lí­tot­tam két gyü­mölcsfa kö­zé a kert­ben, hogy ne le­gyen út­ban, amíg én oda­benn Szé­che­nyit imi­tá­lom. Egyik es­te­fe­lé tár­sa­log­tunk a bu­dik-tu­so­lók elő­te­ré­ben, ami­kor mél­tat­lan­kod­va ki­fa­kadt a kol­le­ga:

– Néz­zé­tek, ott a ren­ge­teg hely az ud­va­ron, a kert­ben, az egész tel­ken össze­sen két fa van, az il­le­tő még­is azok kö­zé szo­rít­ja az au­tó­ját min­dennap. Ki le­het az a bo­lond?

– Én.

– Hü­lyé­nek né­zel min­ket? Te itt vagy kö­zöt­tünk.

Igen, kö­zöt­tük vol­tam ke­rek tíz na­pot. Kel­lett a pri­usz: ápolt­nak kel­lett lenn­em, hogy a kör­ze­ti, va­gyis a bras­sói ka­to­na­or­vos ko­mo­lyan ve­gyen. Nem úgy, mint a szent­györ­gyi szé­kely Zs. dok­tor úr, aki el­ső be­hí­vá­som­kor la­za gesz­tus­sal ha­za­ker­ge­tett. Ké­sőbb tud­tam meg, kol­lek­ti­vi­zá­lás­kor le­lőt­ték a test­vé­rét. Vé­res oka volt hát gyű­löl­ni a rend­szert.

Sok min­dent nem bír­tam ak­ko­ri­ban: a más­na­pos­sá­got, a ko­rán ke­lést, az éhe­zést, a ká­vét, a ci­ga­ret­tát. Va­la­hány­szor Bras­só­ba kel­lett menn­em, más­na­po­san ko­rán kel­tem, nem et­tem, be­ká­véz­tam, egész úton ci­ga­ret­táz­tam. Utá­na Edi­tem két na­pig ápolt. Az or­vos rám se né­zett, csak vá­ra­koz­ta­tott, majd adott egy kis ha­la­dé­kot. És ez így ment vagy két éven át, amíg rá­jött, hogy be­szá­mít­ha­tat­lan va­gyok – és dü­hö­sen fel­men­tett. Ké­sőbb tud­tam meg, hogy gesz­tu­sa kény­sze­rű le­mon­dás volt a tar­ifá­já­ról: két gyen­ge fi­ze­tés­nyit kel­lett ke­mé­nyen le­pen­get­ni. Ő nem gyű­löl­te a rend­szert.

No­sza, raj­ta, jó ka­to­nák! Nem le­szek töb­bé reg­ru­ta, bár itt van az ősz, itt van új­ra. Ví­gan in­du­lok há­rom hosszú út­ra.

1. tur­né: Ma­ros­vá­sár­hely – Ré­gen – Zi­lah – Nagy­bá­nya – Szat­már­né­me­ti – Nagy­vá­rad – Arad – Dé­va – Pet­ro­zsény.

2. tur­né: (ha­za­ér­ke­zés után két nap­pal, más da­rab­bal): Ma­ros­vá­sár­hely – Ko­loz­svár – Nagy­bá­nya – Szat­már­né­me­ti – Nagy­vá­rad.

3. tur­né: Ma­gyar­or­szág! A ked­vem ez út­tal (!) ha­tá­ro­zot­tan ha­tár­ta­lan.

(Nap­ló) Min­den le­he­tő­sé­get ki­hasz­nál­tam, so­kat jár­tam, szó­ra­koz­tam. Vol­tam Rév­fü­lö­pön, vo­na­toz­tam Ta­pol­cá­tól Pes­tig. Pes­ten két na­pot töl­töt­tem Pan­ni­ék­nál. Ki­tű­nőt bu­liz­tunk. Lát­tam az Emi­grán­so­kat Ga­ras De­zső­vel és Avar Ist­ván­nal. Jár­tam Med­vigy­nél, La­ciék­nál (Med­vigy End­re le-le­ruc­cant hoz­zám szé­kely­föl­di kul­túr­tra­ban­toz­ni, Ná­da­si La­ci azó­ta is ked­ves ba­rá­tom  – megj. most), vég­ig­jár­tam a vesz­pré­mi vá­rat, össze­ba­rát­koz­tam a vesz­pré­mi szí­né­szek­kel. Fe­lejt­he­tet­len a sok jó ét­el és bor is, az ot­ta­ni le­zser, ba­rá­ti han­gu­lat.

Pan­ni Bu­da­pest leg­szebb, leg­bá­jo­sab­ban szer­te­len, ak­kor ép­pen a Ró­zsa­dom­bon fér­je­zett asszo­nya volt. A Kiss At­ti­la uno­ka­test­vé­re­ként, no meg ba­rá­ti szo­li­da­ri­tás­ból gya­kran ka­nya­ro­dott fe­lénk Tas­ná­di épí­tész pár­já­val, akit mind­kö­zön­sé­ge­sen Me­tró La­jos­ként sze­ret­tünk. Ak­ko­ri­ban az ilyen utak­hoz nem ­csak idő és üze­ma­nyag, ha­nem bá­tor­ság is kel­lett. A Sze­ku­ri­tá­té időt­le­nül a ven­dé­gek nyo­má­ban üze­melt, né­me­lyi­kü­ket ter­mé­sze­te­sen ma­ga is ven­dé­gül lát­ta. En­nek el­le­né­re töb­bek kö­zött Ablonczy Lász­ló, Bel­la Ist­ván, Bul­la Ká­roly, Pálffy G. Ist­ván, Sza­kolczay La­jos ki­tar­tó rend­sze­res­ség­gel hoz­ta ne­künk a meg­vá­mol­ha­tat­lan biz­ta­tást, a po­li­ti­kai és kul­túr­hí­re­ket, a szel­le­mi töl­te­tet, és vit­te hí­rün­ket a hon­ta­lan ott­hon­ból a ma­gyar hon­ba.

Ró­zsa­dom­bi dé­li fel­más­na­po­zá­sunk­kor már csak ket­ten La­ló­val bu­di­ke­re­ső szé­de­leg­tünk a lu­xus­la­bi­rin­tus­ban. A für­dő­be tán­to­rod­va meg­állt ben­nünk a szesz-szusz, Nes­sus-ing lett raj­tunk a pi­zsa­ma­ga­tya: a sze­le­bur­di Pan­ni be­kap­csol­va fe­lej­tet­te a mo­só­gé­pet, és csak folyt, folyt a lé a mos­dó­kagy­ló­ba. Mi lesz, ha elá­zik a la­kás, mint a mi tömb­vil­lá­ink, ami­kor a nyit­va ha­gyott csap­nak meg­ad­ják a vi­zet? Néz­tük, néz­tük bé­nán… S hát egy­szer csak pakk, meg­állt a fo­lyás. Ben­nünk új­ra­in­dult a szesz­ke­rin­gés.

Ott­hon az­tán bu­liz­hat­tam to­vább, ha nem is Ró­zsa-, de azért dom­bon, a lisz­nyói kert­ben, mert a szín­ház­ban meg­le­he­tő­sen lö­työ­gés­re ítél­tek, akár egy év­vel ko­ráb­ban. Eb­ben az üres­já­rat­ban az Edit diák­jai­val be­mu­tat­tam a Jár­kálj csak, ha­lál­raítélt c. Rad­nó­ti-össze­ál­lí­tást. A gye­re­kek na­gyon sze­ret­ték. Én is. A gye­re­ke­ket is. Sör­men­tén össze is ba­rát­koz­tunk.

S mert időm volt, szil­vesz­te­rem volt, mért ne ka­ba­réz­tam vol­na? Úgy be­vág­tak a csa­pat­ba, mint él­mun­kást a Párt­ba: örö­kös tag let­tem. A kri­ti­kus sze­rint Csá­vó­val ket­ten köl­töt­tük fel a kö­zön­sé­get:

„A fia­ta­lok kö­zül Ku­ti Ist­ván és Sza­bó Zol­tán éb­resz­tett fi­gyel­met.” (Nagy Pál: Hol a ka­ba­ré mos­ta­ná­ban? Új Élet, 1980/3)

Eze­ket az elő­adá­so­kat elein­te ze­nés-vi­dám, majd sylves­te­ri mű­so­rok­nak ne­vez­tem. A ben­nük elő­for­du­ló hu­mor-al­ma olyan messze esett a Nagy End­re mű­fa­já­tól, mint Mar­kó Jer­uzsá­lem­től. Nem is pottyan­ha­tott kö­ze­lebb­re, mert ak­kor a csősz elv­tár­sak fe­jén kop­pant vol­na. Egyéb­ként a sylves­te­ri azt je­len­ti, hogy egy idő után na­gyobb részt az igaz­ga­tónk ír­ta a je­le­ne­te­ket. A jó részt jó­r­észt klasszi­ku­sok­tól por­szí­vóz­tuk le, oly­kor nem is sejt­vén, mi­lyen ak­tuá­li­sak le­het­nek.

Az os­to­ba ké­miai kí­sér­le­té­be be­leg­ár­gyult férj a la­ká­sá­ban be­le­bot­lik a víg­já­té­ki szí­nész­be. Anyu ka­pás­ból in­dít­ja a ha­land­zsát, mi­sze­rint az il­le­tő ér­dek­lő­dik az újí­tás iránt. A férj elol­vad az öröm­től:

– Ma­ga is ké­mi­kus?

– I… igen… ko­mi­kus va­gyok.

A cen­zú­ra le­csa­pott egy­be, mint légy­csa­pó a légy­re. Mi volt a lá­gyult agyú érv? Ne­hogy a né­ző­té­ren va­la­ki is vé­let­le­nül a Gé­ni­usz tu­dós asszony­ká­já­ra ért­se a po­ént.

Ami­kor az üz­let­ben a csir­ke­lá­bat is már csak egye­sé­vel le­he­tett kap­ni, Dzso­ni ba­rá­tunk szil­vesz­te­ri sze­rel­mi da­lát azért vág­ták ki a mű­sor­ból, mert úgy kez­dő­dött, hogy „Vá­gó­hí­dra néz az ab­la­kom”.

Egy „kül­föl­di” ze­nés pél­da: a Ma­ros­vá­sár­he­lyi Álla­mi Fil­har­mó­nia hat­van­va­la­hány­ban po­li­ti­kai csel­ből Pá­rizs­ba in­du­ló­ban a Rá­kóc­zi-in­du­lót gya­ko­rol­ta a Kul­túr­pa­lo­tá­ban szem­fény­vesz­tő op­ti­kai szán­dék­kal. Az épü­let be­já­ra­tai­hoz az  őrült­ek őrö­ket al­lí­tot­tak, ne­hogy va­la­ki ma­gyar já­ró-ke­lő járókelő be­té­ve­lyed­jen és el­jár­jon-kel­jen a szá­ja, hogy mit hal­lott a fü­le.

A Fér­jek is­ko­lá­ja cí­mű ka­ba­ré­je­le­net­ben a ta­nár kér­dé­sé­re, hogy az ál­lam mit biz­to­sít a há­za­sok­nak, La­ló­nak az volt a vá­la­sza:

– A gyer­me­kek után a csa­lá­di pót­lé­kot.

Én nagy ra­va­szul a ki­mért pil­la­nat­ban mel­lé­súg­tam, a cim­bo­ra rá­kat­tant:

– A gyer­me­kek után a csa­lá­di mos­lé­kot.

Ér­de­kes, ez vagy nem ju­tott el az elv­tár­sak asz­ta­lá­ig, vagy fa­nya­log­va le­nyel­ték. A kö­zön­ség vi­szont za­bál­ta a Ba­logh And­ris­kó ren­dez­te ze­nés-vi­dá­mat.

Köz­ben pró­bál­tuk a Csi­ki La­ci-fu­ra­sá­got: Nagy­pa­pa lát­ni akar ben­ne­te­ket. Il­let­ve pró­bál­tuk meg­tud­ni, nagy­pa­pa mi­ért akar lát­ni ben­nün­ket. De Bot­ka nem árulta el, csak né­zett min­ket vak­sze­mü­veg­gel: Visky Ár­pit, Mol­nár Gi­zit, Ku­ti Csá­vót, Vá­sár­he­lyi Li­nát és en­gem. Én Ide­gen vol­tam a da­rab­ban – no meg a mű­faj­ban is. La­ci ha­za­ugrott Szent­györgyre, a po­hár fö­lött össze­dug­ta a fe­jét a Kiss At­ti­lá­é­val, ami­től min­dan­nyi­unk ko­po­nyá­ja meg­vi­lá­go­so­dott.

A kri­ti­ku­sok vi­szont nem tüs­tén­ked­tek üd­vö­zöl­ni a szo­kat­lant, a nem ha­gyo­má­nyo­sat. Is­mét csak egy mél­ta­tást őr­zök:

„Sza­bó Zol­tán az Ide­gen sze­re­pé­ben (egy egész fel­vo­nást ül né­mán, szó nél­kül a szín­pa­don!) a há­zas­pár mél­tó tár­sá­vá nő fel.” (Bog­dán Lász­ló: Az új­ra­kez­dés bá­tor­sá­ga… Me­gyei Tü­kör, 198o. jún. 11.)

Sőt! Al­kal­man­ként még ön­ma­gá­hoz is fel­nő.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ