Apámék sokat utaztak – apám rávette Magdit, hogy végezze el a tanári szakot levelezőn – és kapcsolatai révén állást szerzett neki az egészségügyi szakközépiskolában, így mindkettejüknek szabad volt az egész nyár.
Rendszeresen jártak az Adriára és Bulgáriába – eleinte vittek minket is, de aztán ahogy nőttünk, szép lassan, magunktól leváltunk ezekről a programokról.
A téli szünetben a Tátrába mentek, ide sosem tartottunk velük, nem is akartunk: elértünk már abba a korba, hogy egy reménytelen „muszájmostnagyonvidámnak lenni” szilveszteri házibulit ki nem hagytunk volna. Apámék meg nem bánták – a havas szerpentineken Magdi biztos kézzel vezette az autót (Cilikét közben egy Skodára cserélték), miközben apám megpróbált navigálni. Sosem rendeltek előre szállást, mert az valahogy nem történhetett meg, hogy Magdi valamit NE TALÁLJON, ha akart. Napközben sétáltak, szánkóztak, akkor még nem volt olyan nagy divat a síelés, és apám vállalkozó kedvének azért megvoltak a határai, este forralt bort ittak.
Mi eközben Fehérváron múlattuk az időt: esténként Erzsi néniéknél aludtunk. Volt egy hátsó szobájuk, amit nem fűtöttek, és még a legnagyobb hidegben is nyitott ablaknál aludtak a hatalmas pehelydunnákba elveszve. A nagy ágy mellett a sarokban ott állt egy kicsi sezlon – ott aludtam én, és ez az egész – a hátsó szoba, a beáradó friss levegő a pehelydunna melegében, Erzsi néni és Náci bácsi hangos szuszogása – tökéletes biztonságot adott. Ha tehettem, hétvégén is náluk aludtam, kétlaki lettem. Egyszer épp buszoztam este hozzájuk, amikor egy fiatal kalauz odaült mellém. Ismerkedni akart – kezdtem nagylány lenni. Azt kérdezte: hová megyek. Mondtam, haza. Akkor meg azt, hogy honnan jövök, és én zavaromban azt feleltem: otthonról… Emlékszem, meghökkent, elpiruló arcomra nézett, és felállt. Úgy éreztem, nagyon ostoba voltam, de ma sem tudok semmi olyasmit, ami ennél jobban elmondhatná, mit is jelentett nekem a Gőzmalom utca…
Apámék is gyakran ott ebédeltek vasárnap, apám elviccelődött az apósával, és kicsit becsípett a fröccstől. Még ma is hallom Erzsi néni kedves hangját, ahogy azt kérdezi „ Jól vagy, Józsikám?” – mert persze, mint mindannyian, őá is aggódva figyelte apám hangulatváltozásait, megtanulta észrevenni a közeledő mélabú jeleit szeretett vején. Bántotta, tudom, hogy apám nem tartotta be az ígéretét s nem született Magdi révén vér szerinti unokája, de azt tette, amit kevesen tudtak volna: minket szeretett helyettük.
Szép lassan megtalálta mindenki a helyét: mi Ancsával otthon behúzódtunk a szobánkba, míg a másikban Magdi erős idegzetének nyűhetetlen pányváival és még erősebb szerelmének nem lankadó odaadásával megszelídítette a vadul prüszkölő rettegést. Ha magunknál többre, melegebbre vágytunk, elsétáltunk a Gőzmalom utcába, ahol Erzsi néni a meg nem született unokák helyett velünk beszélgetett, nekünk hozott Dunakavicsot a boltból, a mi lázunkat húzta le vizes törülközővel, és minket vigasztalt kamaszbarátságaink és szerelmeink kudarcaiban. Náci bácsi szótlanul, kedvtelve nézegetett minket, és nem érzett semmilyen hajlandóságot, hogy az elfogadáson túl bármi egyébbel – minősítéssel, tanácsokkal – próbálkozzon. Magdi ott, a viharoktól el-elsötétülő szobában gyakran találkozott ugyan egy, az átlagnál nehezebb természetű férfival, de gyakran találkozott egy, az átlagnál jóval érdekesebb, izgalmasabb férfival is, akit alapvetően szerencsétlenné tett a sorsa és a biológiai öröksége, de ha ettől meg tudta néha váltani, az mindent felülíró boldogság volt.
Haladékot adott apámnak, csupán haladékot, tudom. Talán ő is tudta. De azt is tudta, hogy addig is, amíg az Idő malmai meg nem őrlik az elkerülhetetlen sors keserű lisztjét, ez mindent megér.
Ha azon tűnődöm, ennek a szép lassan szilárduló megállapodottságnak a falai mikor kezdtek el szétmállani, talán azt mondanám, az egyik első tartóelem akkor tört szét, amikor lebontották a Gőzmalom utcai házat. Pontosabban az egész utcát, merthogy egy nagy lakótelepet húztak fel helyette.
Erzsi néniék e lakótelep egyik kétszobás, első emeleti lakásába költöztek be, és ezt nem is bánták. Ekkor már nem élt Erzsi néni édesapja, Náci bácsinak meg sokat vacakolt a szíve, úgyhogy a szőlőt is eladták; Erzsi néni sosem érzett kedvet kertészkedéshez. A kicsi, hangulatos lakás tökéletesen megfelelt Náci bácsi tévéző, keresztrejtvényt fejtő életmódjának és Erzsi néni urbánus természetének. „Bázis”-nak azonban már szűk lett – a nagy hétvégi ebédeknek, kerti padon való üldögéléseknek, ott alvásoknak vége szakadt. Igaz, akkor már Ancsa Pécsett, én Szegeden tanultam az egyetemen. Apámék épp akkor költöztek nagyobb lakásba, amikor elkerültünk otthonról, így aztán még kényelmesebbé vált számukra az élet. Magdi amúgy is kényeztette apámat, aki ennek következtében egyre kevésbé volt tevékeny. Fel kellett volna erre felfigyelnie, azt hiszem… az ő felelőssége volt, de hát a tudatosság és a szigorú önvizsgálat sosem volt az erőssége.
A Gőzmalom utca bukolikus békéje talán leginkább neki hiányzott – hirtelen felértékelődött a tavasztól bódult kert emléke. Itt volt hát az ideje, hogy valóra váltsa valamikori, félbetört álmát, és nyaralót vásároljon – ha nem is a Balatonon, de a közeli Velencei-tó partján. Náci bácsi eladott szőlőjéből kaptak annyit, amennyi indulási összegnek elég volt, a másik részt apám kapcsolatai adták hozzá – ebben az időben igen kedvezményes áron lehetett telket venni, de – mint akkor is és most is szép hazánkban – ilyen jutányos üzletre nexusok nélkül alig volt kilátás. Apám ekkorra már elég komoly kapcsolati tőkével bírt, amit nem nagyon habozott igénybe venni, így ’80 tavaszán Velencefürdőn a 13. utcában szerzett egy telket, s kora ősszel már ház állt rajta: Csehszlovákiából készen hozott, összeszerelhető faház, s ott is tartotta az 50. születésnapját szeptember végén.
Apám bizonyára igyekezett arra gondolni: még van ideje. De lentről az az elnyomott, kavargó homály mást súgott felé. Ha a tükörbe nézett, még kevés látványos jele volt a rombolásnak, de én megláttam. Láttam, hogy egyre kevesebbet mozog, a súlyfölöslege ugyan nem nő, de nem is apad, és azt is láttam, hogy az évekkel nem lesz bölcsebb – már ami a lét végességének sztoikus elfogadását illeti. De azért Magdi közt továbbra is nagy volt az összhang: egymást feltételezve éltek, apám lelki és testi egyensúlyán Magdi őrködött, apám társadalmi helyzete pedig Magdit pozicionálta megnyugtatóan.
Munka után mindketten otthon ebédeltek: Magdi beszámolt a napjáról, apám viszont ritkán hozta haza a munkáját – szerette, de el tudta engedni másnapig. Persze, ő főnök volt, a kisebb-nagyobb packázások fájdalmas tűszúrásait nem kapta, inkább adta. Délután teniszt néztek a tévében, vagy Magdi felolvasott valami szépirodalmat elfáradt szemű apámnak. Néha felugrott Erzsi néni, hozott fánkot, krémest. Apám viharos és hamar kihűlő szerelembe esett úgy kéthavonta valamilyen, általában magas kalóriatartalmú étellel (madártej, túrógombóc, aranygaluska), és mindennap azt készíttette Magdival vacsorára; szódát vagy szörpöt ivott hozzá. Hétfő esténként összejártak a gimnáziumában tanító tanárok közül néhánnyal kártyázni – apám hangos volt, Magdit ironikusan, élcelődve „Magdolná”-nak hívta. Ha elnézett egy lapot vagy vesztett, teátrálisan a homlokára csapott,vagy kirúgva maga alól a széket, kért „Magdolná”-tól egy cigit, amíg az „árulók” (értsd: győztesek) az új körhöz megkeverik a paklit. A többiek látszólag élvezték a viccelődését, de sokkal csendesebbek voltak.
De vajon tényleg szerették-e ezeket a több éven át tartó hétfői kártyacsatákat?… Ma már szinte biztosan tudom, hogy nem igazán. Nem mintha apám nem lett volna a maga módján szórakoztató és kellemes, de az ember már csak úgy van összerakva, hogy kártyaasztal mellett szereti, ha nem kell megválogatnia a szavait, és szabadon panaszkodhat a főnökére… Ha a vendégek elmentek, Magdi kiszellőztette egy kicsit a telefüstölt nappalit, apám pedig bortól és álmosságtól elnehezülve eldőlt az ágyon. Az ablakot sarkig tárták minden éjjel – ezt a szokását Magdi még a Gőzmalom utca hátsó szobájából hozhatta át a harmadik emeletre. A takaró alatt még gyakran összetalálkozott a testük, és Magdinak tíz év házasság után sem fájt ilyenkor a feje.
A nyarak ezentúl a velencei nyaraló bűvös vonzásában teltek. Apám fura dolgokba kezdett: barkácsolt, sufnit festett, szőlőt kötözött. Kétségbeejtően amatőr volt ebbeli próbálkozásaiban, Magdi, a vérprofi általában nem nagyon tudta megállni, hogy ne szóljon bele, és ezen össze-összekaptak. Magdi sírt, apám arról dohogott, hogy csak okoskodó emberekkel ne kezdjen az ember, akik született örömgyilkosok… Az ecsetet elhajította a kertben, Magdi könnyes szemmel kereste a fűben. Aztán apám leült a teraszra, és egy idő után érezte, hogy nagyon szomjas.
Két utcával lejjebb volt egy családias kis borozó, fröccsöt mértek, és Zolival, a tulajdonossal jókat lehetett beszélgetni.
– Lemegyünk a kilences utcába egy fröccsre? – kérdezte, mintha mi sem történt volna, s miközben Brock ópapa elmosolyodott elégedettségében ott az égiek között, Magdi kisírt szemmel, de készségesen öltözködni kezdett. Soha nem tüntetett a megbántottságával: ebben messze meghaladta nemének korlátait.
Esténként nagyokat úsztak, aztán lehűlve, jóleső fáradtsággal a tagjaikban kiültek a teraszra. Gyakran átjöttek a szomszédok: Sanyi és Kati, akik –úgymond – egyszerű emberek voltak, bár fogalmam sincs, mit akar ez jelenteni, ha csak azt nem, hogy nem filozofáltak, hanem tették a dolgukat, és az élet primér lényegét jóval jobban értették apámnál. Gyanítom, apám talán azt remélte, ellesheti a titkot, hogy mért nem fárad bele sosem a férje és gyerekei által is érdemtelenül lebecsült Kati a mosásba, kapálásba, főzésbe, gyűjtésbe, mért nem dob el ásót, mosóport, főzőkanalat – és áll meg a „ Minek?” kérdésétől főbe kólintva. Ha valamiért leállt Kati az állandó igyekvésben és munkában, azt csakis egy kiadós veszekedés kedvéért tette, amelynek nagy részét egy tévéközvetítés kifütyülte volna.
Apám nagy kedvét lelte a velük való együttlétben – absztrakt dimenziók szóba sem jöhettek, viszont nézhette a létezést a maga lenyűgöző tisztaságában… „Igen – gondolta, Sanyit figyelve, aki inas, szinte feketére sült testére lyukacsos atlétatrikót húzott –, igen: lenni, mint a nap. Érteni. Vagy nem érteni. Tenni. Nem tenni. Indulni. Pihenni. Átengedni. Benne lenni, nem kívüle. Általa szólni, nem róla… Igen: lenni, mint a nap…

(Részlet egy készülő családregényből)