Morzsák

Még mit rebbentenek galambetető tenyérbe
a lenyelhetetlen idő előtti órák?
Elég, hogy a tegnap száradt íztelen kenyérbe,
nem segít ezen már se földi, se égi jóság.
De én felfelé indulok: jöhet a felejtés,
kis erő ahhoz, ami nem több, mint csigacsúszás.
múltból a jelenbe és tovább – tart az elejtés.
Majd harangég alatt kitisztul az üres búgás.

 
Viktimizáció

Incselkedik, piszén szemét
veti rám ármány árnyaként:
géngombolyagommal játszik,
facérnak is csupán látszik,
hűtlen macska pózban párzik,
és mégis lustán és puhán
szeretem minden délután.

 
Szerettem volna

hétmérföldes csizmában utolérni magam
és összeszedni időnk minden kis morzsáját
hogy egybegyúrjam szép jelenünk és a múltam
hátha kiadja jövőnk végtelen formáját

1. Végh Sándor:
   2016. április 15. 21:57

   Kedves Marianna!

   Több ezer verset értékeltem az elmúlt 10 évben, és ezt is csak azért írom, hogy tudd: tapasztalt olvasó vagyok! A feleségem megkért rá, hogy olvassam el soraidat, és csodálkozom, hogy eddig nem találkoztunk!?
   Őszinte leszek: mindig imádtam a szép képekbe öntött gondolatokat, és mindig csalódtam, mert a szépség oltárán mindenki feláldozta a lényeget! Téged olvasni jó, megnyugtató, és most az egyszer nincs olyan gondolatom, hogy az egész arról szól, hogy tetsszen, hanem mondani akar! És mondja is elég erőteljesen. Mindent nem néztem meg a honlapodon, de az elképesztett, -és most innen nem merek kilépni-, hogy 1956-tól is vannak verseid? Megnézem, de ezt az üzenetet nem akarom elveszteni, tehát majd később, de én csak 1968-tól kezdve írok, ami ugye első kézből semmit nem jelent! Ám majd remélem megbeszélhetjük!
   Az utolsó versed /Szerettem volna/,a legütősebb, hasonlókat, gyengébbeket én csak Haikuban követtem el! Csak gratulálni tudok!
   Üdvözlettel egy remélhető költő barát: Végh Sándor