Az iro­da­lomtörténet a leg­je­lentősebb ho­lo­kauszt-regények között tart­ja számon – jog­gal! – a Sors­ta­lanságot. Tárgya, il­let­ve forrásvidéke te­kin­tetében valóban egy adott történel­mi kor­szak­hoz és hely­zet­hez kap­csol­ható, de véleményem sze­rint nem­csak a lágerlétről szól, ha­nem általában az em­be­ri lét és az eg­zisz­ten­cia kérdését veti fel, s ka­punk is erről íróilag igen ere­de­ti, az epi­ka „nyelvén” készült értel­mezést. A nemrég, márci­us 31-én bu­da­pes­ti ott­honában, életének nyolc­van­he­te­dik évében el­hunyt Kertész Imre No­bel-díjas regényét ol­vas­va ugyan­is bárki ráis­mer­het a maga ki­szolgálta­tottságára és szen­vedésére, akármely em­ber­rel vagy néppel történt vagy történjék is meg.

Nem hagy­ja nyug­ton az ol­vasót a kérdés, hogy ho­gyan s mi­lyen mértékben érvényesül az egyén sza­badsága a személyes választások­ban és döntések­ben? Fog­lal­koz­tat­ja, hogy miért csak külső meg­határo­zottságok ki­szolgálta­tott­ja le­het az em­ber, il­let­ve miként alakíthatná saját maga – a le­hetőségek sze­rint – életét.
A német haláltábo­ro­kat megjárt, mindössze ti­zenötéves regényhős sza­ba­dulása után nem a kézen­fekvő és le­egy­szerűsített, s a mai na­pig ismételt felszínes néze­te­ket és véleménye­ket oszt­ja. Gyer­me­ki nézőpont, friss rálátás és érett bölcsesség, pon­to­sab­ban túlérettség egy­szer­re érvényesül a vele történtek és álta­la átéltek értel­mezésében. Hely­re­igazítja a környe­zetében han­goz­ta­tott közhely­szerű meg­fo­gal­mazáso­kat, mondván például, hogy Ausch­witz után nem kezd­het­ni új éle­tet, csak­is a régi foly­tat­ható. Nem fo­gad­ja el azt a néze­tet – habár része volt a tel­jes me­galáztatásban és szen­vedésben –, mi­sze­rint az egyik ol­da­lon csak ártat­la­nok, a mási­kon csak bűnösök let­tek vol­na az adott történel­mi hely­zet­ben, cáfol­ja továbbá, hogy az átélt bor­zal­ma­kat fe­led­ni le­het­ne. Vitába száll két öreg szom­szédjával, akik ott­ho­nuk­ban élték át a vészkor­sza­kot, de áldo­za­tok­nak tartják ma­gu­kat, az­zal érvel, hogy min­den­ki tett lépése­ket af­felé, ami bekövet­ke­zett Európában a hu­sza­dik század közepe táján.
„Én is végigéltem egy adott sor­sot – ma­gyarázta az öre­gek­nek, mint­egy elmélked­ve a fel­merülő kérdése­ken. – Nem az én sor­som volt, de én éltem végig – és se­hogy se értet­tem, hogy is nem fér a fejükbe: most már va­la­mit kez­de­nem kell vele, va­la­hová oda, va­la­mi­hez hozzá kell il­lesz­te­nem, most már elvégre nem érhe­tem be annyi­val, hogy tévedés volt, vak­eset, afféle ki­siklás, vagy hogy meg sem történt, ne­talántán.” Ezúttal a maga számára is tisztázza sors és sza­badság összefüggését: „ha sors van, ak­kor nem le­hetséges a sza­badság; (…) ha vi­szont sza­badság van, ak­kor nincs sors, (…) az­az­hogy ak­kor mi ma­gunk va­gyunk a sors.” Csak annyi kiegészítést kíván az előbbi idézet – amit különben az író másutt, naplójában meg­tett –, hogy a tu­laj­donképpe­ni sors­ta­lanság az az álla­pot, amit külső meg­határo­zottságok nyomán kell – mond­juk to­ta­litárius rend­sze­rek­ben – el­szen­ved­nie az em­ber­nek.
A sors­ta­lanság tehát a sza­badság hiánya. Erről, a min­den­ko­ri sza­badság hiányáról szól Kertész Imre 1975-ben meg­je­lent, s jó ne­gyedszázad­dal később díja­zott regénye.

Forrás: Eirodalom.ro