Valamikor szalmazsákon háltam, s a művészetről elmélkedtem, ma: könnyű nászban csilingelek, táncot járok kötélen, és ébresztem a művészet gyümölcsét. Pontot is tehetnék az írás végére, de valamit el kell mondanom. Óriás matracon fekszem a kémény közelében. Sört iszom. A kémény füstjét jobbról szemlélem, de fütyülök a füstre. Kint didergő tél van. Napsütés. A várudvari görbe fákon csillog a hó. Fák között a fényben bolyong a tiszavirág-életű költészet. Az udvar túlsó oldalán bölcs figurák szaporáznak, sört hörbölnek. Az idő megtépázott, eltűntek a szalmazsákos álmodozások. Csökken a ritmus, sántít a megoldás. Piszkálom a tüzet, a művészet lángja felemel. Sört iszom, nő az adósságom…, s most itt állok a kérdőjelekkel: ki törleszti számláimat, ha összeáll a kép? Matracon hálok a kályha közelében. Kortyolgatom az ősteremtett formák gazdag szépségét. Sört iszom, de vigyáznom kell, hogy meg ne csússzam a kémény közelében, ha rám tör a magány. (Kedei Zoltán)

Szerkeszti: B. D.