Barabás László Az otthonosság gyökerei című könyvéről

Korábban a néprajzi kutatásoknak csupán az adatmentő szerepük tudatosult bennem, azonban Barabás László könyvei révén felismertem, hogy a jól feldolgozott felderítő munka folytonossá teheti, és fel is élesztheti a hagyományt. A szerző egyszerű, közérthető stílusban, de ízes nyelvezettel megírt tanulmányiban olyan népszokásokat dolgoz fel, amelyek valamilyen formában a jelenben is élnek. Ezeket összegyűjti és tovább adja a forrás tisztaságának igényességével. Ahol egy-egy szokás meggyengül, ott a nép között élő értelmiségiek gyakran visszatanítják az embereknek a szokásokat, nem ritka esetben részben a néprajzi könyvek lapjairól. A jelen, nyilván, tágan értendő, hiszen Barabás Az otthonosság gyökerei című könyvében közel három évtized során, az 1980-as évek elejétől keletkezett tanulmányokat közöl. Az átfogott idő azonban meghosszabbodik a múlt irányában a kutató és interjúalanyainak személyes visszaemlékezései révén, a tárgyi és írott emlékek feldolgozásán túl a szakirodalmi hivatkozásokig és összesítésekig.
Értékes gyűjteményt tett közzé tehát Barabás László a székelyföldi élő népszokásokról. Könyve egyes fejezetiben a szülőföldje néprajzi egységeinek meghatározására, vagy legalábbis körülírására is vállalkozik. A szerző a sóvidéki Parajdon született. Érthető, hogy e településnek és tájegységének hagyományait kutatja a legbehatóbban. Munkája Marosvásárhelyhez köti, hiszen ebben a városban tevékenykedik a leghosszabb ideje, a Kántor- és Tanítóképző Főiskola tanáraként, majd igazgatójaként. A Marosszék tehát az ő tágabb értelemben vett élettere, amelyben él és dolgozik, a régió közösségeink javára. A kutatót az eredményei felől ítélve nem gátolják, hanem segítik a közeggel való együttélés hatásai. Nem akadályozzák az adatgyűjtés és az értékelés tárgyszerűségében, de még segítik is az élményszerűség megragadásában és a mélyre ásásban.
Barabás olyan időszakban nőtt fel gyerekként, amely még őrizte a több évszázados autentikus székely falusi életforma számos jellegzetességét. A gazdálkodási módok, a családi élet, az öltözködési szokások, az ünnepek mind e hagyományos életforma alapján szerveződtek. Tanúja lehetett e világ felbomlásának, és egyes szokások tovább élésének az újabb gazdasági és társadalmi viszonyok között: a szocializmusban és a rendszerváltás utáni időkben egyaránt. Ő még saját bőrén tapasztalta, hogy milyen a természettel és az állatokkal összhangban élni; milyen létezési mód hagyományos foglalkozásokat űzni, és télen-nyáron székelyharisnyában vagy priccsesnadrágban járni. Ugyanakkor Barabás ismert és felkutatott mindenkit, akik a hagyományos kultúra éltetői és gyarapítói voltak (illetve részben jelenleg is azok), a helyi ízlést és „divatot” ismerő szabómestertől a betlehemesek és farsangot temetők szószólóiig.

A szerző azt kutatta, hogy milyen helyi kulturális gyökerek segítik az egyént és főleg a közösségeket, mi teremti meg az otthonosságot számukra a világban. A vizsgálódás sokrétű, hiszen Barabás dokumentált hagyományos mesterségeket, mint a hangszerkészítés, szabómesterség; vagy a tájékozódásban és állatterelésben használatos füttyögtetés tevékenységét. Leírta Marosszék egyes kisebb, jellegzetes tájegységeit (Murokország); a magyarok és cigányok együttélésének jellegzetességeit Karácsonyfalván; a főbb világi és vallási szokásokat, mint például eklézsiakövetés, pünkösdi hesspávázás, farsangtemetés, csutakhúzás és betlehemezés. Számomra a legtöbb élményt és adatot a következő négy témakör feldolgozása jelentette: 1. a székelyföldi leányok cselédsorsa; 2. a székely harisnya használata; 3 a népi protestáns erkölcsiség; 4. a farsangtemetés időbeli és térbeli variációi.
A legkevesebb folytonosságot mutató népi szokás a közelmúlt éveit, évtizedeit tekintve, amelyet Barabás leírt, az a cselédnek, még pontosabban a szolgának szegődés gyakorlata. Részben érthető a szokás eltűnése 1945-öt követően, hiszen a gazdasági-társadalmi változások a legerőteljesebben a munkavállalás viszonyrendszerét érintik. A szokás és körülményeinek pontos, érzékletes felidézése azonban pusztán lejegyezve is értékes kulturális örökség, hiszen az egyének jellemfejlesztő és közösségi életre is felkészítő intézményéről van szó. Barabás az adatközlők és más források alapján kihangsúlyozza, hogy a szolgálat nemcsak gazdasági, pénzszerző tevékenység, hanem nevelődési, felnőtté érési folyamat is. A huszadik század derekáig minden valamirevaló székelyföldi tizenéves lány elszegődött néhány évre szolgálni, lehetőleg a falun kívül, egy távolabbi településre. Még a tehetősebb családok feje, például a falu bírója is elküldte a lányát máshoz nevelődni, miközben ő maga is fogadott portáján ilyen mindenest. Régen úgy tartották, hogy aki nem töltött el néhány évet szolgálólányként, abból nem is válhatott szorgos háziasszony és jó feleség. A lányok szolgálni szegődtek el, és nem cselédnek, mert a szolgálatot a legnemesebb értelemben jellemformálónak tartották. A lányok többnyire házvezetőnői feladatokat láttak el egy-egy gazdagabb családnál; de gondoztak gyerekeket, időseket; és gyakran a leghasznosabb munkaerői voltak egy családi vállalkozásnak. A lányok döntő többsége tudott vigyázni az erkölcseire, és néhány év elteltével, szorgos munkájuk eredményeképpen csinos kis hozományra valót gyűjtöttek össze: egy háztartás teljes felszerelését, és akár egy kisebb lakás árának megfelelő javakat és készpénzt. A családok a házasulandó lányok kelengyéjéről, amelyet döntően maguk a lányok gyűjtöttek össze, pontos leltárt készítettek, a tárgyat árait is feltüntetve. Az ilyen listák, amelyekből néhányat Barabás is közread a könyvében, sokat meg lehet tudni egy-egy korszak tárgyi kultúrájáról, szokásrendszeréről és életmódjáról is. Ami a legfontosabb, hogy néhány évtizeddel korábban még létezett egy kialakult szokásrendszer a fiatalok életre, házasságra való felkészítéséhez. Ma nagyon hiányzik a gyakorlatból a felnőtté érésnek ez a lépcsőfoka.
A székely harisnya, neve második tagjának megtévesztő volta ellenére egy világos (fehér, vajszínű) posztóból készült testhezálló nadrág, ami a férfiaknak télen-nyáron egyaránt szolgált munkaruhaként, mindennapi és ünnepi öltözet részeként. Nyilván, nem egyazon darab, hanem annak mezőre, utcára és templomba járó példányai. Barabás a székely harisnya kialakulásának, szabásának, díszítésének, viseletének kismonográfiáját írja meg egy három részes tanulmányban. A szerző személyes emlékekkel kezdi, hiszen gyerekként, fiatalként maga is kézi szövésű, helyi szabó által szabott-varrt öltözékékekben járt. Leírja azt a folyamatot vagy inkább váltást, amelynek során a polgári, gyári öltözékek felcserélték, és az ünnepi alkalmak népviseletévé tették a székely harisnyát. Ez részben veszteség, hiszen háttérbe szorult a népi tárgyi és szokásbeli kultúrának egy fontos szelete, azonban másrészről nyereség is, hiszen a székely harisnya a székely népi és nemzeti önazonosság-tudat egyik fő jelképévé vált. Barabás könyvéből azt is megtudja az olvasó, hogy a székely harisnya díszítésének és színének (kék, piros vagy más színű sujtás, illetve motívumok) milyen, területi egységhez kötődő jellemzői vannak, és hogy a 18. század katonai sorozási beosztást követi. A harisnya szabásának és mesterségbeli hagyományozódásáról ugyancsak értékes részletek találhatók az adott fejezetekben.
A szerző személyes sorosok, példák révén azonosította a néhány évtizeddel korábban még szigorú közösségi erkölcsi szabályokat érvényre juttató eklézsiakövetést. Barabás történetileg is utána nézett a jelenségnek, egészen 19. századi forrásokig. A szóbeli és írott visszaemlékezések alapján kiderült, hogy az eklézsiakövetés egy-egy falu közösségének az egyházi normánál is szigorúbb szabályrendszerét ültette a gyakorlatba. Minden szabálynak megvolt a gyakorlati haszna a közösség élete szempontjából. A normától, a szokásoktól eltérőket a közösség nyilvános bocsánatkérésre késztette, ha a közösség tagja akart maradni. A szokásjog még azt is tartalmazta, hogy milyen módon indokolt és szabad a szabályokat megszegni. Ha egy szegényebb családnak nem volt pénze, vagyona tisztes méretű lakodalmat szervezni, akkor a falu lakói hallgatólagos egyetértéssel tudomásul vették, ha a menyasszonyjelöltjét megszöktette. Utána elég volt egy nyilvános bocsánatkérés, és a szegény család megúszta a lakodalom terhes költségét. Az eklézsiakövetés szabályai a 20. során fokozatosan fellazultak, felbomlottak. Ennek fő okai a társdalom általában vett elvilágiasodása, illetve a falvakból történő tömeges elvándorlás. A szerző a Siklódon élő idős emberek körében azonban még 1992-ben is tapasztalta a korábbi rend reguláinak jó és rossz hatásait. A könyv legrészletesebben a farsanghoz kapcsolódó népszokásokat tárgyalja, mintegy öt fejezetben. Nem véletlen, hiszen vidám, felszabadító, a kötöttségeket parodizáló mulatozás megtartotta a funkcióit az állandóan változó társadalmi és történelmi viszonyok során. A területileg is egyik legelterjedtebb szokás, a farsangtemetés előfordul a Sóvidék több településén, sőt szomszédos vidékeken, például Gyergyóban is. Barabás időben és térben is feltérképezte a farsangtemetés változásait és változatait. Mint a legtöbb néprajzi örökség, ez se mutat teljes folytonosságot, azonban újbóli és újbóli feléledése bizakodásra ad okot hogy az aktív önszerveződés és a népi humor nem fog kiveszni a televízió és az internet korában sem. A szerző időben több korszakát vizsgálja a felsősófalvi farsangtemetésnek, mindaddig visszamenve az időben, amíg rekonstruálható a szokás valamilyen mértékben. A személyes emlékezet a 20. század eleji változatokig vezet vissza. Barabás megfigyelte, hogy egyes funkciók kötődnek vezető típusú egyéniségekhez, és a szerepek baráti és családi vonalon hagyományozódnak. A személyi kapcsolódások révén egy-egy népszokás több évtized múltán is feléledhet. Az illyésmezei Oltyán György egy másik népszokás, a betlehemezés szövegét és rítusát mintegy fél évszázad múltán elevenítette fel 1991-ben. A farsangtemetés, mint már említettem, területileg is több helyen fordul elő, és színes változatosságot mutat. Barabás a maszkurák ditrói felvonulását is leírta, és olyan, jelmezeket és dramaturgiai elemeket figyelt meg, amelyek egészen a török hódoltság korszakáig nyúlnak vissza.
Értékes néprajzi könyvet vehet tehát kezébe Barabás László jóvoltából az érdeklődő olvasó. Olyan könyvet, amely dokumentálja, értelmi és bizonyos esetekben tovább élteti a népi hagyományos szokásokat. Nyelvezete önmagában is érték, hiszen az adatközlők szövegrészleteinek megidézésén túl a szerző stílusa is idézi az ízes sóvidéki nyelvezet isérveit. A mű mintegy három és félszáz oldalas, és a végén harminckét oldalnyi színes fotómelléklet enged betekinteni a Mezőség, a Marosszék, a Sóvidék székely falvainak eleven népi kulturális közegébe.

2016. április 20.