„ Előadások, gyakorlatok, tanköri foglalkozások, sehonnan nem lehet hiányozni, ugyanakkor dolgozni muszáj, mert a segélyből és az ösztöndíjból a kollégium és a menza befizetése után nyolcvan-száz forint marad csupán, és az semmire nem elég. A statisztaszerep a filmgyárban ritka, mint a fehér holló, és csak a kiváltságosoknak jut, a vásárcsarnokokba, ha akad munka hajnali háromra kell menni, de a vagonpakolás sem jobb, ráadásul mindig egybeesik a szilárdságtan előadással, és hat-nyolc óra cipekedés vagy rakodás után nincs az a diák, qki képes egy másfél órás előadást ébren végigülni. Legföljebb, ha tud nyitott szemmel aludni, mint Nándi, aki ennek nagymestere. Habár akadnak olyan hívószavak, amelyek felriasztják az embert bármilyen fáradt és kimerült, s Nándinál ez a szó kétségkívül Szeged. Radnai professzor vetítéssel kísért előadásai élményszámba mennek. Elaludni rajtuk már csak hosszabb gondolkodási szünetek miatt sem lehet, mert azokat a professzor hektikusan hol két szó, hol öt mondat után szúrja be, és váltakozó hümmögésekkel kíséri. Azonban az elsötétítés és a vetítő kékes fénye együtt fölöttébb álmosító tud lenni, s Nándi, aki a Ferencvárosi pályaudvaron délig vagont pakolt, egyszercsak horkolni kezd. Tisztán és kivehetően, semmi kétség, ez az, aminek hallatszik. András és Frici felváltva bökdösik, kis idő múlva azonban újrakezdi. Radnai professzor úr a magyarországi neorománról magyaráz éppen, a vatítővásznon két, égbe szökő, karcsú tornyával feltűnik századunk szakrális építészetének egyik legszebb és legmonumentálisabb példája, és itt a professzor hosszasan gondolkodik és hümmög, majd érces hangon kivágja, hogy a fogadalmi templom Szegeden. Nándit ekkor éri az újabb oldalba bökés, amire felugrik, és a végszót elkapva szabályosan bemutatkozik:” Bene Nándor vagyok Szegedről.” Radnai professzor mutatópálcája megáll a levegőben, elképedésében a szokásosnál is hosszabban gondolkodik, majd ő is bemutatkozik: én meg Radnai Jenő vagyok Budapestről.”

Több humoros elemet aligha találunk Kováts Judit megrázó, nagyívű, család-és történelmi regényében, amit veretes prózában alkotott az ihletett szerző. A művet belengi az éhség és a szorongás hatalma. Hagyományos technikájú, panoramikus képekkel dolgozik a kiváló írónő Morálisan sem tesz különbséget úri magyar, szlovák nacionalista, orosz , náci, megszálló, náci kollaboráns közt. Mindegyik ideológiai mozgalom megtaposta ezt a magyar irodalom földrajzi atlaszán eddig fehér folttal jelölt térképet. Az új képviselőtestületek még sehol nem jutottak odáig, hisz rengeteg dolguk volt, pl. megszervezni a városi szemétszállítást, hogy az ellenség megsemmisítését is teljesítsék. Letartóztatások, kényszermunka, rekvirálás, front, evakuálás, tiltott határátlépés, éhség, fagyhideg-ez jut ki a regény majd minden szereplőjének, s fölöttük viharzik, egymásnak sűrűn ellentmondó rendeleteivel a történelem. Felborult értékrend a velejárója a világégésnek, s az írónő pontos zsinórmértékkel szabja meg, hogy ki, vagy kik a sűrűn változó hatalom kegyencei, és alávetettjei. Hősei és mellékszereplőinek sorsában a történelem dramatizál és a történelmi rulett osztja ki a rettenetes vagy épphogy elviselhető lapokat. Nincs a regénynek holtpontja, a gyakran változó történelmi, politikai fordulatok, a maguk földrajzi következményeivel állandóan választás elé állítják a szereplőket. Egy velőtrázó szerelem, ami még a közös gyermekkorból sarjad, a megváltást és megtisztulást jelenthetné a regényben, de nem lövöm le a poént. Kár, hogy kevés az irodalmi díj. Jó volt a Kitömött barbár, kedvelem Oravecz Imrét, egy szerény díjat Kováts Judit is megérdemelne.

*

Az Elszakítva egy történelmi tablóval kezdődik, amely egy általános állapotot mutat be a második világháború utáni Felvidékről, ugyanakkor megadja a regény alaphangulatát. 1945 augusztusának utolsó hetén a késmárki Thököly-várban a hónapok óta tartó rabság sokadik keddje úgy kezdődik, mint máskor: „ülnek a foglyok a nyirkos alagsor sötét termeiben a kőpadlóra szórt szalmán, a küblit már kivitték, a három vödör vizet beadták, s hozzák a harminc deka szíjas, szemetes, összeégett napi kenyérfejadagot is a mindig egyformán borzalmas ízű híg löttyel, melyről még azt sem lehet megállapítani, hogy kávé vagy leves”. Hetvenen vannak egy terembe bezsúfolva, bűnük az, hogy magyarok vagy németek. Kollektív bűnük. Aznap reggel azonban két embert kiragadnak közülük: Engelhart Andort és Adam Stoltzot. Az a feladatuk, hogy lovak helyett magukat fogva be a városi szemeteskocsiba, kiürítsék a kukákat. A börtönparancsnok elrettentésnek, megszégyenítésnek szánja az akciót, hiszen a  két férfi a vidék magyar és német lakosságának vezetői voltak, Engelhart magyar birtokos nemes, Stoltz pedig a város német polgármestere volt. A késmárki polgárok azonban nem hajlandók résztvenni a cirkuszban, senki sem gúnyolódik, nem bámészkodik, mindenki bemegy a legközelebbi házba, és kiürül az utca. Egyetlen ember marad kint, Teichner doktor, aki megemeli kalapját és meghajol a menet előtt, ő most jött haza Auschwitzból.” (olvasóterem.com).
Történetileg hiteles, igényes a fordulatosan elbeszélt események sora. Érzékletesen ábrázolja a szereplők sorsán át a gondolkodásukat és az adott kor jól megjelenítésre kerül. Az írónő történész múltját és ismereteit remekül alkalmazza. Olyan sodró, hatásos és erős családtörténetet olvashatunk történelmi keretben, hogy ez mindenkinek élményt adó olvasás maradhat. Azokról a magyarokról szól, akik elszakadtak az anyaországtól. Letisztult egyszerűségében mutatja be küzdelmes életüket a politikai hátteret. Nem alkot véleményt, nem mondja ki ítéletét. Azonban az olvasóban ez kialakul. Elszakítva, kisemmizve és megalázva lehetnek-e, tudnak-e boldogok lenni? Mi vár a két fiatalra ez sajnos nem kérdés. A szerelmük erős, azonban a történelem végig dübörög rajtuk is. Fontos könyv. Köszönöm az élményt. (www.gaboolvas.blogspot.com)

Az írónő, történész múltját nem megtagadva, ezúttal is olyan témát választott, amelyet átjár a történelem szele. Főhősei a hernádfalvi Wildner András és Engelhart Kinga Erdőszegről – mindketten szlovákok között éltek magyarokként, „apja börtönben, anyja tanácstalan, s Kingának fogalma sincs, mi lesz vele. A líceum megszűnt létezni, nincs se német, se magyar iskola egész Csehszlovákiában, s ők nem állampolgárok többé. Jogfosztottak, hontalanok, kollektív bűnösök.” Az Engelhartok ereiben nemes vér csörgedez, de ez is már csak veszélyt és kárt hozott a fejükre, hiszen a vagyonelkobzás következtében a kastélyukat is elvették, csupán két szobát hagytak meg nekik, hogy legyen hol lakniuk. A jogfosztottság következtében sem tanuláshoz, sem munkához, sem nyugdíjhoz, sem betegellátáshoz nem volt joguk többé a magyaroknak. Egyik napról a másikra a szlovák lett a hivatalos nyelv, s ez a színtiszta magyar vidéken gondot okozott a lakosság számára.
Ilyen körülmények között Andrásék mi mást tehettek volna, mint – a szülőket, nagyszülőket fájó szívvel hátrahagyva – átszökjenek az anyaországba, Budapestre, hogy – egy jobb jövő reményében – folytathassák tanulmányaikat. Első alkalommal Andor, András édesapja vezeti át őket a zöldhatáron, velük megy András tízéves, szívbeteg húga, Zsuzsa is. „A felvidéki diákok számára az éveket a szökések, tagolják kilenc és fél magyar és két és fél szlovákiai hónapra. Kinga, András és Zuzsa három éve jön-megy a zöldhatáron, s ingázik szünidőkben Budapest és Zöldhalom-puszta között.
Az 1949-es év váratlan fordulatot hoz számukra, Magyarországon a kommunisták átveszik a hatalmat, s ettől kezdve Csehszlovákia baráti ország lesz, a diákoknak nem kell szökniük, hanem úgynevezett kollektív útlevéllel közlekedhetnek a kijelölt határátkelőhelyeken. De főhőseink helyzetén ez nem javít, ugyanis András szülei időközben maguk is átszöktek Magyarországra, neki és húgának tehát már nem kell utaznia, csak Kingának. S helyzetüket tovább bonyolítja, hogy a kisgyermekkori vonzalmuk egymás iránt szerelemmé alakult át, s amikor Kinga nyár elején hazautazik Erdőszögre, még nem is sejti, hogy visszafelé már nem fogja megkapni az engedélyt a kollektív útlevélhez. Így jutunk hát el a könyv címéhez, így lesz a két szerelmes egymástól „elszakítva”. Lehet-e valaha közös jövőjük, elég erős-e a szerelmük ahhoz, hogy az egymástól távol töltött időt s a váratlan további akadályokat is kibírja? A regényben természetesen mindenre választ kapunk. (www.ekultura.hu)

Kováts Judit Elszakítva
www.magvető.hu

Hol a haza? Menni vagy maradni? Ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie két felvidéki birtokos család, az Engelhartok és a Wildnerek két nemzedékének 1944 és 1953 között. Egy olyan évtizedben, amelyben az impériumváltás, a teljes jogfosztottság sújtja a kisebbségi sorsban élőket, és akikre a kommunista hatalomátvétel élesedő osztályharca miatt sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon nem vár más, csak nélkülözés és alávetettség. Ebben az évekig tartó, nyomorúságos és feszült helyzetben lesz szerelmes a regény két főhőse, akik a határ két oldalán elszakítva keresik a boldogság útját. Vajon mit tartogat számukra a jövő?
Kováts Judit új könyvében folytatja a Megtagadva című első regényében megkezdett utat: a huszadik század nagy történelmi traumáit dolgozza fel történészi alapossággal, hétköznapi embereket választva hőseiül, akik alulnézetből szemlélik és kirekesztve szenvedik el a régi rend lerombolását, egy új világ nyitányát.

Összeállította: Kerekes Tamás