Ki-kivonatoztunk Ancsával a velencei nyaralóba apámékhoz egy-egy napra, de ritkán aludtunk ott, mert elég kockázatos volt – apám reggel szinte mindig depresszióval küzdött. Ha mégis ottmaradtunk éjszakára, s Magdinál hamarabb felébredtem, ami velem, a koránkelővel elég gyakran megesett, apám majd mindig rám telepedett az elmúlást ezredszer körbejáró bánatával, vagy valamilyen hipochondriás tévhitével. Feszítette az, hogy elmondhassa, amit akar, meg szégyellte is, hogy képtelen nem beszélni róla. Hamis hangon kérdezett erről-arról – a válasz fikarcnyit sem érdekelte. Azt akarhatta, hogy elmondhassa, ha másnak nem, hát magának: ő bizony nem önző, dehogy akar ő mindig a maga testi bajairól beszélni – ámbár ugyancsak bőven lenne mit –, lám, engem is hogy kifaggatott…
Kérdéseire röviden, feszülten válaszoltam, láttam, azt latolgatja, elegendő ideig volt-e érdeklődő már ahhoz, hogy végre a maga dolgára térhessen, én viszont azt latolgattam, milyen ürüggyel mehetnék be a fürdőszobába, hátha felébred Magdi addigra, amire kijövök… De csak ritkán jutottam el odáig, valahogy nem találtam a kellő magyarázkodó mondatot, s addig apám már rá is állt a mérlegre, és megkért, hogy nézzem meg, mennyit mutat – ő nem jól látja. A mérleg mindig 100 kiló fölöttet mutatott, ami bőven elegendő volt és éppen lett volna emiatt némi egészséges aggódni valója, de ő nem túl soknak, inkább túl kevésnek találta, magába roskadva konstatálta, hogy fogyott két kilót, és nyilván én is tudom, ez minek a jele. … És apám elmondta…
Kint éppen rászabadult a júliusi nap ragyogása a kertre, még kellemesen hűvös volt ahhoz, hogy az ember a reggeli kávéját a teraszon igya meg – micsoda impresszionista vers lehetett volna a pillanatból!
Ehelyett apám százkilósan, egészségesen és kétségbeesetten beleült a világoskék égből, a madárcsicsergésből, a gőzölgő kávé illatából és a kezemre hulló napfény melegéből összeálló PILLANATBA, elvett tőlem fényt, illatot, hangot, meleget, s mindezt – gondoltam – a semmiért.
Diákéveim alatt, amíg a közelében voltam, rendszeresen meg kellett vele vitatnom az elmúlást, és meghallgatnom végrendelkező mondatait. Ráadásul úgy találta, a két gyermeke közül én örököltem anyám bölcsességét – amiben volt valami, de sajnos tényleg csak valami –, és reménykedett, hogy megtalálja szavaim között majd azokat a valaha hallott csendes, okos szavakat, melyeknek varázsereje – erre még tisztán emlékezett – csodálatos biztonsággal működött. De hiába várta: anyám, ha léteztek egyáltalán –, magával vitte a varázsigéit. Én apám szelídebb, türelmesebb gyermekeként gyakorlatilag semmit sem tudtam mondani – hiszen alapvetően azt várta volna el tőlem, a tinédzserlánytól, hogy magyarázzam el neki, miért érdemes végigélni az életet a halál tudatában, pontosabban mondjam el, miként lehetne azzal megbékélni, hogy – meghalunk… Tudom, egyetlen dolog gyógyíthatta volna meg: ha azt mondja valaki: hiszen nem halunk meg. De hát ezt senki sem mondhatta – és az, hogy apám pont azzal próbált Don Quijote-i harcot folytatni, ami az egyetlen igazi evidencia ebben a mi látható dimenziónkban – nem mindennapi kereszt volt keresztviseléshez egyébként sem elég erős és alázatos vállán.
Szeretett volna bízni, de még inkább hinni más dimenziók lehetőségeiben, amelyek elismerik ezt a gránitkeménységű evidenciát, de hát onnan senkivel sem sikerült találkoznia….
Ha egyáltalán valaki ismert varázsigéket, az Magdi volt, varázsigéi pedig semmilyen tündérkedéshez nem kapcsolódtak, csakis laborvizsgálatok és egészségügyi ismeretek tényeihez.
Ma is látom, amint álmosan kiül a kávéjával a teraszra (amelynek „Nyári reggel” című ígéretesen formálódó akvarelljét összemaszatolta apám az általa kierőltetett és mindkét fél részéről feszült dialógussal) és a hozzáértők szakszerűségével cáfolja meg férje végzetes diagnózisait, aki ezalatt úgy itta az egészségügyi bennfentes szavait, mint szomjazó a hideg, friss vizet, amely nemcsak enyhet ad, hanem le is hűti a félelem vad lázát. De csak arra a napra.
Mert mindig volt egy másnap, és mindig volt egy újabb nehéz reggel, amikor ugyanúgy nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy egyszer viszont majd nem lesz…
Apám a Magdi segítségével valahogy szép lassan mégis el tudta fordítani ONNAN a tekintetét, és meglátta azt, amit mi mindig is jól láttunk: a fényben fürdő, növekvő fákat, a szomszédban teregető Katit, aki a kutyáival veszekedett, a fa alatt álló kisasztalon az újságra eső fényfoltokat; aztán meghallotta, ahogy valahol kinyitottak egy rádiót, és a tóról víz- és napolajillatot hozott a szél. Az élet gyönyörűsége szétáradt eleddig csüggedtségtől béna tagjaiba, és másnap reggelig haladékot adott neki. Fogta az ellenzős sapkáját, kitolta a biciklijét, és elindult, hogy „mozogjon.”
Magdi addigra már összeírta, mit hozzon visszafelé a boltból, bár ritkán volt elégedett, ha apám megjött – valamit mindig elfelejtett megvásárolni. Mire elindult, már tombolt a nyári nap – leizzadva, csatakosan jött meg úgy egy óra múlva, elégedetten villant a tekintete, ha valaki azt kérdezte: „Úristen, hogy bírtál ennyit tekerni ebben a melegben?”, márpedig valaki majd mindig megkérdezte, mert tudtunk, hogy csak erre vár, és ez mindig megnyugtatja egy kis ideig a testi hanyatlás szorongásaitól láncra vert apámat, aztán szép lassan lehűlt, fröccsöt ivott, és elővette a németet…
Apám továbbra is szoros kapcsolatot tartott fent anyám rokonságával, akik kezdettől fogva rendkívül nagyvonalúan viselkedtek – nem emlékszem, hogy valaha éreztem volna azt, hogy elutasítják Magdit. Persze… anyám több mint tíz éve halott volt. Renner-nagymama időközben megözvegyült, de még jó erőben volt, ő is gyakran hívta meg magához a rokonságot, és még ki kellett nyitni az asztalt, hogy mindenki elférjen. Az unokák – mi is, Zsuzsa néni fiai is, és később a nyaranta rendszeresen megérkező „ svédek”: Béla és Andris – már hozták a párjukat, nőtt a család.
Mióta nagyapánk meghalt, Öcsi bácsi már nem csak nyáron jött haza, hanem Mindszentekre is, és olyankor is tele volt a ház – Pestről leutaztak temetőket járni nagyanyám fiútestvérei, Ernő és Laci bácsi, akik kék szemükkel, idős korukban is délceg termetükkel és fehér bőrükkel nagyon hasonlítottak a húgukra.
Mindketten katonák voltak a Horthy-korban, dőltek is a nőszívek, bár az úri tisztesség úgy kívánta, hogy ezzel ne éljenek vissza, s nem is tették. Úri tisztességüket, konzervatív eszméiket és hűségre épülő, merev gondolkodásmódjukat öregkorukban is megőrizték, s ahogy nagyanyámmal karonfogva kisétáltak a temetőbe, mintha egy fekete-fehér, bús-édes, de alapvetően ügyesen megrendezett Karády Katalin-filmben lépkedtek volna. Láthatóan egyikőjüket sem zavarta, hogy a díszletek – a „ helyszín” – csöppet sem harmonizált velük.
A temetőből hazaérve aztán mindenki leült a tank lerohanta „zongorás” szobában – az időközben újjáépítettben –, Ernő bácsi, nagyanyám idősebb bátyja el-eljátszott egy-két valaha divatos dalt, és felesége, aki még 60-on túl is nagyon csinos volt, ellágyult arccal nézte. Aztán anyám testvérei konyakot kínáltak, az ebédhez bort is, és a férfiak szép lassan becsíptek. Ernő bácsiék tartózkodása felengedőben volt, az úri tisztességre – és a halottak napja íratlan elvárásaira – fittyet hányva nagy hangon „sztoriztak” és nevettek, és nemsokára a másik két, valóban „nagyhangú” – apám és Imi – is csatlakozott: őket az úri tisztesség becsületkódexe sem fékezte. Öcsi bácsi is bele-beleszólt, de mert Svédországban élt, furcsa volt neki ez a hangzavar, csöndesebb dialógusokhoz szokott. Néha az volt az érzésem, talán zokon is veszi, hogy ezen a napon, amikor emlékezőnek és szomorúnak kellene lenni, a nagy ritkán összetalálkozó férfirokonok zajos-nevetős beszélgetésétől zeng a ház…
Amit viszont én élveztem, és mindig arra gondoltam: jól van ez így.
Ott kint ,az ablak mögött szitáló alkonyban, ködben hadd pihenjenek a halottak a temetőben. Itt pedig hadd lázadjon ellene az élet – úgyse sokáig teheti…
Ma is nosztalgiával gondolok azokra a villanyfényes, nagy családi összejövetelekre, amelyek rendesen azzal végződtek, hogy nagyanyám, apám és Imi kikísérték a pestieket – nagyanyám testvéreit – a vasútállomáshoz. Mivel sűrűn érkeztek, és a szovjet laktanya miatt meg is álltak a vonatok, általában a restit megpillantva a kapatos férfiak úgy döntöttek, elég lesz a következő vonatra felszállni. A restiben aztán még megittak egy sört, s rendszerint a politikára terelődött a szó.
Ernő bácsi nagy hangon szidta a rendszert. Nagyanyám két okból is aggódva nézett körbe: konszolidáció ide vagy oda, azért nem kéne ezt ilyen nyíltan hangoztatni, gondolta. Komolyabban azonban más aggasztotta: ez az Ernő meg Laci igazán adhatnának a „komilfóra” jobban…Mit mondanak majd a faluban?… Aggodalmát semmilyen módon nem érintette az a tény, hogy a restiben egy magát már eszméletlenre ivó vasúti munkáson kívül nem volt senki…
Amikor aztán illatos, ropogósra vasalt zsebkendőjével búcsút intett a vonatablakból még kikiabáló bátyjai felé, igyekezett két vejével is hasonlóan karádys sétaalakulatba szerveződni, de ez persze reménytelen vállalkozás volt. Apám és Imi már nem tudtak sétálni úgy, mint a „régiek”, viszont sokat nevettek, főleg Imi, és ez bizony Mindszentek estéjén a falu főutcáján enyhén szólva nem volt „komilfó”.
Még szerencse, hogy nem volt túl hosszú az út, és nagyanyám figyelmét szinte rögtön elterelte a sok rokon. Nagy volt a család. Egyelőre…

(Részlet egy készülő családregényből)