Stockholmban élvezet lemenni reggelizni a szálloda melletti vendéglőbe, mert létezhetetlen, hogy az ember ne fusson bele valamelyik kedves ismerősébe. És ez igaz a hajnali négy órai nyitásra is, akkor nyit ugyanis a svédasztalos reggeliző, hogy azok, akik korai repülővel utaznak valamerre, ne induljanak el üres hassal. Persze, rám is érvényes, mint az emberek nagy többségére is, hogy nem vagyok nagyon receptív a társasági életre a reggelim mellett, de megoldható ez a probléma is, mert vannak kis csendes szeparék, ahova az ember elvonulhat a kaviáros – savanyú uborkás szendvicseivel békésen kérődzni, másrészt meg jobbára tiszteletben tartjuk egymás hangulatait, és ha valaki nem óhajt a reggeli órákban élénk társalgásban részt venni, tudni való, hogy békén kell hagyni. A thai kollégák ebben is mások, mert ők csapatba verődve reggeliznek, és lényegében lakodalomszerű lakmározást rendeznek reggeli címén, bárhol is legyenek a világon. Az asztal körül meg olyan lármásan osztják a szót, hogy az emberben felmerül, hogy vajon mikor ébredhettek ezek, ha már hajnalban ilyen elevenek.
Az amerikaiak két félék. Egyik része fülhallgatót tesz a fejére, ezzel is jelezve, hogy nem óhajt senkivel kommunikálni. Nyilvánvalóan hiányzik az amerikai kultúrából az őszinte megnyilvánulás, hisz egyszerűbb lenne csak szólni, hogyha az ember magára szeretne kicsit maradni, ezek az emberek ezt illetlenségnek tartják, azt viszont nem, hogy füldugót vagy fülhallgatót raknak és úgy tesznek, mintha nem vennének észre, s ha elhalad egy ismerős mellettük, behunyják a szemüket (zenei élvezet) vagy elfordítják a fejüket (nimá’, milen érdekes az a sótartó a szomszéd asztalon). A másik réteg amerikai meg a zajos, mindent csoportosan csináló. Ezek az emberek olyan makacsul ragaszkodnak az „együtt”-höz, hogy sokszor ott állingáll egyik-másik az ajtóban, amíg legalább még két valaki nem érkezik, mert el sem bírja képzelni egyedül belépni a vendéglőbe és asztalhoz ülni. Mert az ciki. Mert azt hinnék esetleg, hogy ő magényos és nincs akivel asztalhoz üljön. Aztán mikor végre leülnek – természetesen, változatlanul hangosak az után is – mindenki belemered a telefonjába, és beszél ugyan a többiekkel, de a telefon képernyőjére tapad. Az, hogy beszél, lényegében azt jelenti, hogy elmondja mindenki a magáét, de semmiképp nem figyel oda arra, mit mond a másik. Sokszor nagyon vicces „beszélgetések” alakulnak így ki.
– Első osztályon utazom a Lufthansán Dubaiba, mert a pontjaim lejárnak, fel kell használnom őket.
– Nagyon jó az étel Arubán. Mi három évig zsinórban ott nyaraltunk.
– Megint elszámolták az óráimat, ebben a hónapban két órát is elcsaltak tőlem…
– Akkor gyűjtöttem a pontjaimat, amikor katonai chartereken dolgoztunk és pozícionáltak bennünket Afganisztánból Európába.
– Mexikó se rossz, de Aruba az igazi. Mentünk mi a többi karib szigetre is, de Aruba nagyon bejött nekünk.
– És ráadásul most a programomat is átírták, London helyett Oslóba megyek holnap délután…
Az európaiak jobbára külön kasztban ülnek. Köszönnek ugyan egymásnak a többiekkel, de asztalhoz külön ülnek. Az európai bázisunk név szerint London, ezen belül azonban egy teljes Európát felölelő társaság alkotja: spanyolok, görögök, lengyelek, magyarok, románok, olaszok, portugálok és persze, britek. Utóbbiak kissé sznobok, a maguk fajtája felé húzódnak inkább, a kelet-európaiak és a déliek azonban nagy vidám konglomerátum. És persze, ők is zajosak. A britek szeretnek arról beszélni, hogy rúgtak be agyelsötétülésig a tegnap, de ez nem téma a lengyeleknél és spanyoloknál sem, mert ők meg bírják jól az italt, és lehet, többet is ittak, mint a brit, csak épp nem kerültek padlóra tőle.
Amikor beléptem a vendéglőbe, örömmel nyugtáztam, hogy kedvenc szeparém nem foglalt, egy időeltolódott éjszaka után legkevésbé sem volt hangulatom semmilyen irányú társalgásra. Ennek ellenére örömmel tölt el néhány emberrel a találkozás még ebben a hangulattalanságomban is. Így ezen a reggelen is, amikor az egyik thai asztalnál megpillantottam Hugót. Szeretek thaiakkal dolgozni, mert roppant szorgalmasak, dolgosak és tisztelettudóak, udvariasak. Hugóval egy San Francisco-i járaton dolgoztunk együtt hónapokkal ezelőtt és az esti hagyományos oaklandi buffalo-csirkeszárny és sörözés mellett jókat beszélgettünk. Azóta csak rövid üzenetekben találkoztunk a Facebookon, és onnan tudom azt is, hogy benevezett Thaiföld színeiben a Mr Gay World versenyre, amit Máltán tartanak most, áprilisban. Sok sikert kívántam neki, és szavazatokat is segítettem gyűjteni neki barátaim körében. Örültem, hogy megölelhetem, és pár szóban kifaggattam a dolgok alakulásáról. Mondta, hogy még egy hete van, és indul Máltára. Aztán hagytam a társaságával, én elvonultam a szeparéba az áfonyadzsemes kroaszannal és friss tejjel, no meg a kávémmal. Amikor thai kollégái szétszéledtek, meghívtam az asztalomhoz, hogy ott folytassuk a beszélgetést a feketekávé felett.
– Köszönöm a szavazatokat, látatlanban is üdvözlöm a barátaidat, akik vették a fáradságot, és szavaztak rám, szavaztak Thaiföldre –nyitotta meg a beszélgetést Hugo.
A korábbi beszélgetéseinkből annyit tudtam meg róla, hogy édesapja francia, Franciaország thai képviseletének a vezetője.
– Miért volt neked fontos ezen a versenyen részt venni, miről szól ez tulajdonképpen?
– Mindenki azt hiszi, ez férfi szépségverseny, pedig nem az. Lényegben a kultúrák versenye elsősorban, de persze, nem árt, ha az ember fizikai aspektusa is megnyerő.
– Neked egyikkel sincs különösebb gondod, úgy gondolom…
– Tisztában vagyok a valós értékeimmel, így azzal is, hogy én nem vagyok egy világszépség. Ebben a versenyben nagyon sok rendkívül szép versenyző jutott el a döntőig eddig. Bízom a kultúrális értékeimben, hogy azok visznek majd tovább.
– … hiszen szerencsés ötvözete vagy az ázsiai és európai kultúrának és a kettő szépsége is ügyesen ötvöződik benned.
Nevet.
– Ami a szépséget illeti… édesanyámtól örököltem, ami szép. A francia vonalon, az apámtól a kultúrát kaptam, de neked bevallom, ő nem a vér szerinti szülőm. Engem örökbefogadtak. Édesanyám thai-indiai keverék és apám meg kínai. A vérvonalam tehát, ázsiai, de az európai kultúrában nevelkedtem.
Erre újabb adag áfonyalekvárt kellett hoznom és újabb francia kifliket. Belekortyoltam a kávéba, és míg Hugó beleharapott a sonkatekercsbe, a versenyről kérdeztem, arról, hogyan lehet egy ilyenre készülni.
– Mindenek előtt meg kell nyitnod magad, befogadni és megmutatni is önmagad. Tudod, hogy én zárkózott vagyok, a mindennapi életben én a közösségi oldalaimat is csak a barátaimra szűkítem le, de most meg kellett nyitnom, hogy mindenki számára elérhető legyek. Mások ezt úgy oldják meg, hogy külön rajongói oldalt indítanak, de én azt akartam, hogy azt az embert lássák, aki valóban vagyok, a mindennapokban, otthon s a munkámban is. Beengedtem akárkit, aki kíváncsi volt rám.
– Csak sejteni vélem, milyen következményekkel jár az ilyen…
– Természetesen, kaptam hideget és meleget is egyaránt. Engem megdöbbentett a tapasztalat, hogy mennyi gyűlölet és rosszindulat van az emberekben. Elsősorban is azokkal barátkoztunk össze és léptünk kapcsolatba, akik eljutottak a versenyben eddig. Flörtölgetünk, kóstolgatjuk egymást, hogy jobban megismerjük a versenytársainkat Málta előtt. Első napokban már rámtámadtak az indiai és a Fülöp-szigetekről származók, hogy mit képzelek én magamról, és hogy semmi esélyem nyerni, mert ha ázsia, akkor csakis ők lehetnek. Aztán egy nap a semmiből ír nekem egy londoni kolléga is, akivel soha egy szót sem váltottunk azelőtt, hogy reméli, tudatában vagyok, hogy nekem semmi esélyem ezzel a külsővel megnyerni a versenyt… Nem értettem a rosszindulatúságát, hisz ez egyértelműen az, és nem is tudtam, érdemes-e reagálnom rá. De a sors elintézi az ilyen dolgokat, mert hetekkel később egy járatra osztottak be bennünket, és bár ő laposan hallgatott, és mosolyogva odamentem hozzá, és leültem mellé, hogy beszéljük meg személyesen, ha véleménye van. De akkor már nem volt… Az emberek az üzenőfalon nagyon bátrak és nagyszájúak. Én meg sokszor értetlenül állok, mert nem tudom, mihez kezdhetnék az ilyen olcsó gonoszsággal.
– Igaz az, amit valahol egy hozzászólásban olvastam, hogy rasszista az elbírálás ezeken a versenyeken?
– Igen. Bár ez legtöbbször a zsűri összetételén is múlik. Tény, hogy ez is csak olyan, mint a szexpartnerkeresőn, hogy a fehérek a keresettebbek és szlogen, hogy „ázsiaiak pattanjatok le”. Bennünket nem szeretnek a nyugati kultúrákban. Ilyen szempontból, kicsit hátrányosabb helyzetből indulunk neki a versenynek, de persze, így is sok esetben állnak nyerésre az ázsiaiak, és főleg a filippinók.
– Mit remélsz a mostani versenytől?
– Persze, hogy boldog lennék győztesen kikerülni, de ha kijutok Máltára – és már bizonyos, hogy kijutok – a győzelem oroszlánrésze már megvan. Az országomat képviselem, szeretem Thaiföldet, és szeretném a világ figyelmét felhívni a mi értékeinkre is, eloszlatni valamelyest az előítéleteket az ázsiaiakkal kapcsolatosan, ilyen módon valamit tenni a társadalomért.
– Segítenek valamiben valahonnan?
– Thaiföld nagyon nyitott gondolkodású ország az ázsiai országok közt, de maga az állam nem támogat. Szponzorpénzekből szokás megoldani a költségeket, de engem a családom támogat, nincs szükség a mások pénzére sem. A magam erejéből indultam el, és jutottam el eddig. Igaz, nekem nincsenek világmárkás öltönyeim, ruháim, de igyekszem mégis felzárkózni és a lehető legjobb formámat hozni majd. Ebben a versenyben meg kell mutatnod magad éppúgy öltönyben, frakkban, mint fürdőruhában is.
– Emlékszem, már ősszel is dolgoztál a testeden, San Franciscoban, amíg mi buliztunk és csavarogtunk, te ki sem mozdultál az edzőteremből, és gramokban mérted ki a reggelidet akkor is.
– Nagyon kemény edzésprogramunk van, és bizonyos testsúly-követelményeknek meg kell felelni. Sehol sem írják elő, hogy hány réteges izmod legyen, de nyilván, amikor kiállsz a színpadra, nem mindegy, hogy mennyire van „kifaragva” a tested.
Csendesen kávézunk egy darabig, majd felsóhajt egy széles mosoly möglé bújva:
– Fáradt vagyok. Nagyon sok energiámat foglalja le ez az egész. Az edzések, az online támadások, és persze a rengeteg pozitív üzenet, amire valamiképp, ha egy jelzéssel is, de kell reagálni … És mindeközben meg repülök is állandóan. Egyik hajnalban Los Angelesben költöttek 3-kor egy videointerjúra. Épp csak felülre felkaptam egy inget és nyakkendőt, alul meg alsónadrágban voltam, az úgysem látszott a tévében… – nevetünk.
– Mikor utazol Máltára?
– Jövő héten. És utána tudod, mi lesz?
– Na, mi?
– Egy jót fogok enni végre – és kacag – Áfonyás kroasszant és bífsztéket. Mindent!
Aztán elváltunk. A buszon találkoztunk később, én Kaliforniába tartottam, ő pedig haza Bangkokba, hogy összecsomagoljon a máltai utazáshoz.

Forrás: Égből kapott mesék