Jelentem, 2016. április 22-én, pénteken a Salamon Anikótól 1979. március 4-én kapott, 2 × 50 × 1200 mm-es, nyersbőrszínű, veretes nadrágszíjam utoljára volt a derekam körül. A tragikus sorsú lelki barátnőm akkor adta nekem, amikor a Györgyfalvi-negyed egyik lakásából a lakótelep másik lakásába költözött, és a pakolás, rendezgetés során keze ügyébe akadt első férje, Orbán György zeneszerző nadrágszíja, amelyet Gyuri úgymond nem szeretett, sőt, viszolygott is tőle valamennyire, hiszen 1976 nyarán vette, amikor a Nyugati-szigethegységben néhány briganti megtámadta és eltörték a lábát. Gyuri egyébként nadrágtartós ember, de a gipszkötés miatt akkor észszerűbb volt övet viselnie… nem értem pontosan…; szegény Anikó magyarázta, hiszen először nem akartam átvenni, mert mindig óvakodtam másoktól ruhafélét elfogadni, de minthogy beláttam, hogy ha nem fogadom el, szemétbe kerül a tiszta jó öv, köszönettel megtartottam.

Megrögzött szokásom naplómban jelölni az aznapi öltözékem minden darabját, keltezéssel, márkanévvel, színnel együtt, így az utóbbi harminchét évben rengetegszer jelöltem az adott nap fejlécén, hogy

öv = 1979. III. 4. (RO)
2 × 50 × 1200 mm,
S. A.-tól kaptam,
O. Gy. féle,
nyersbőrszínű,
veretes

Némi túlzással szólva, azóta többször volt a derekam körül, mint nem. Sőt, a köztes időben, egy csütörtökről péntekre virradó éjszaka ez a nadrágszíj volt „erényövem”, amikor azt finom kezekkel leoldotta rólam az a személy, akit beavató papnőként fogok tisztelni és szeretni, amíg élek.

A nadrágszíj közben egyre viseltesebb lett; itt-ott pikkelyesen lepattogzott róla a festés; már nem volt nyersbőrszínű, megsötétedett. ’88 és 2000 között Óbudán laktam, s éppen a HÉV Batthány téri végállomásán sétálgattam az akkori höbörcsös gumipázsiton, amikor észrevettem, hogy övem egyik verete kihullott. Szerencsére megtaláltam. Otthon a majdnem gyűrű nagyságú veretet sikerült visszakalapálnom. Pótolhatatlan veszteségnek éreztem volna, ha a fémkarikát elvesztem, hiszen Anikó már hosszú évek óta nem élt.

Aztán a nadrágszíj középső, tehát hátsó fele meggyűrődött, s még feszes állapotban sem simult a derekamra. Hiába: a bőr élő anyag még holtában is. Egyhelyütt beszakadt: ott több párhuzamos fűzőkapoccsal összefogtam… Más már eldobta volna.

Az idén karácsonyra egy bő, fekete farmernadrágot kaptam. Az ajándékozó tudta, hogy elterebélyesedtem, s a biztonság kedvéért a legtágabb átmérőjű nadrággal lepett meg, amely öv nélkül a térdemig csúszna. Különös jelentőséget kapott ekkor a széles, kopott, kissé vadnyugatias övem: ha nem húzom össze szorosra, megszégyenülök. Egy ilyen összehúzás során kiszakadt a veret, s mögötte úgy kivásott a hézag, hogy már nem lehetett visszakalapálni. Rossz érzéssel húztam ki a nadrágomból; kineveztem utódját; a történelmi nadrágszíjat pedig feltekertem; kiesett veretét majd cérnával hozzáfűzöm, (nem a használhatóság, hanem az összetartozás miatt), és elteszem az emlékeim közé; talán fel is címkézem.

Budapest, 2016. IV. 24.