Május újszülött napjain bejártam Sepsiszentgyörgy határát, a közeli falvakat s örömmel láttam, tenyérnyi földdarab se maradt gondozatlan.
Bodok utcáin ráérősen lépkedve, kedvesen köszönt rám egy öreg bácsi, s kérdezte, látva, hogy idegen vagyok, szükségem lenne-e valamire, mert aztán ő segítene. Jó szándékát megköszönve eszemben jutott egy jelenet, amikor a jegyellenőr egy kislányt ”csípett” el jegy nélkül a buszon: haját ráncigálta, fülét cibálta, csúnya szavakkal az édesanyját emlegette. A kislány keservesen sírt. Csipkerózsikás lelke megkapta az első „létgörcs” leckét.
Istenem, mily szép a bodoki havas tető! Messzire ellátni innét. Találóan írja le Kőváry László a jelenséget: „Ott mosolyognak felénk egymás hátán a falvak; míg lábunk alatt a székely pásztor hársfakürt hangja mellett legelteti kövér nyáját.”
A pásztort sajnos nem láttam, de igen madarakat, fákat, hegyeket, falvakat, reményszínű földeket. Minden van itt! A miénk itt minden! Csak minél több mosolycsíra, nagyobb fokú napmeleg kellene a lelkek mélyén, zokogó májusok helyett.

Forrás: a szerző frissen megjelent, Félre az útból! Zsebtörténetek című legújabb kötetéből (Garabontzia Kiadó)