(…)Tóbiás Áron: – Visszatérünk az első verseskötet, az Éjszakák megjelenésére.
Jékely Zoltán: – Igen. Hát ez volt, mondjuk, a ’34–’36-beli termés, már számon tartható eredmény, aztán lehetett akkor már vagy harminc vagy negyven vers – természetesen nem számítom azokat, amelyeket azóta sem adtam ki, a kamaszkori zsengéket. És ebben az időben, azt hiszem, ’36 vége felé történt valami egészen rendkívüli dolog a magyar irodalomban, megalakult a Mikes Kelemen Akadémia. Azt is mondhatnám, hogy a méltóságos Mikes Kelemen Akadémia, mert a versenylázban – mert akkoriban minden és mindenki méltóságos volt – a Mikes Kelemen Akadémiát is méltóságosnak tituláltatták azok, akik alapították, vagyis az előbb már emlegetett boldogult Füsi József barátom és Horváth Béla, aki éppen azért, mert rendkívül kívülálló, rendkívül messziről és mélyről jött volt, rendkívüli mértékben ragaszkodott a ranghoz. Tehát hogyha méltóságos a Tudományos Akadémia vagy méltóságos a Kisfaludy Társaság, akkor legyen méltóságos a Mikes Kelemen Akadémia is. Ebben a méltóságos Mikes Kelemen Akadémiában taggá avató ünnepségek voltak, volt alapítóünnepség, volt lakásszentelés, az irodalom elismert vagy félreismert titánjai összesereglettek és felvonultak. Cs. Szabó László, Szerb Antal, Halász Gábor, Szentkuthy Miklós, hogy néhány illusztrisabbat említsek, később Devecseri Gábor is tagja lett mint legfiatalosabb, és az Akadémiának, a méltóságos Mikes Kelemen Akadémiának programja volt verskötetek és prózai kiadványok terjesztése, publikálása. Hogy, hogy nem, rám esett a választás, nyilván azért, mert tudták, hogy még semmiféle kötetem nem jelent meg, és így vált lehetségessé, hogy a szánalmasan saját pénzemből szerzett nyomdaköltség kifizetése után a Mikes Kelemen Akadémia neve kerülhessen a kis kötet első oldalára. Vagyis az Éjszakák című verseskötetemet ilyen formában adta ki a Mikes Kelemen Akadémia. Azt senki sem tudta, hogy Parádi Jenő, apám erdélyi barátja, miniszteri tanácsos és sajnos elsikkadt festőművész, a nagybányai iskola egykori tagja volt az a bizonyos mecénás, aki a 150 pengőt kölcsönképpen felajánlotta. Nem tudom most már rekonstruálni, hogy pontosan milyen visszhangja volt ennek a verskötetnek, inkább jó, mint rossz. Inkább előnyös, mint káros. Elég sokan írtak róla, maga Szerb Antal is úgy érezte, hogy igazolva látja mindazt, amit velem kapcsolatban imitt-amott megírt vagy elmondott, úgy tudom, hogy a Nyugatban írt rólam. Sajnos nem tudom megmondani, hogy a Válaszban kicsoda, lehet, hogy Weöres Sándor is írt erről annak idején. Úgy tudom, hogy Takáts Gyula is írt erről, talán Jankovits Ferenc is, nem tudom pontosan. Tehát arra mindenesetre jó volt, hogy az ember úgy érezze, érdemes volt, és nem kell abbahagyni. A visszhang feltétlenül ezt szolgálta, az önbizalomnak ezt a többletét.
Tóbiás Áron: – Hány példányban jelent meg a kötet?
Jékely Zoltán: – Úgy emlékszem, hogy 500 példányban, de lehet, hogy csak 400. Ezt azért mondom most, mert véletlenségből nagyon jól emlékszem, hogy József Attila Medvetánc című kötete 300 példányban jelent meg, szintén a költő saját költségén vagy előfizetések alapján, ami végeredményében azonos. Onnan tudom, hogy a terjesztői közé tartozott például Füsi József is, ilyen módon jutottam egy példányhoz még ’34-ben. Ez a példány sokáig birtokomban volt, de mint általában az értékesebb könyveket, vagy ellopják, vagy kölcsönadja őket az ember, és többet nem kerül vissza a tulajdonosához. Így pillanatnyilag én azt hiszem, most már örökké hiányolni fogom a Medvetánc kötetet.
Tóbiás Áron: – Az Éjszakák kötetnél az az érdekes – de nem is ennek a beszélgetésnek a feladata az esztétikai értékelés –, hogy a versek olyan magas hőfokúak és olyan megemeltek, hogy semmiképpen sem arról árulkodnak, hogy az első versesköteted.
Jékely Zoltán: – Azt, hogy első verseskötet, nyilván a külalakja nagymértékben elárulja, nem is tudom már, melyik kritikusom írta azt, hogy koldusköpenyben jelent meg, mint már annyi… Pardon! Tudom, ki volt, eszembe jutott. Rónai Mihály András a Pesti Naplóban írta ezt. Ez a bizonyos teljesség vagy érettség, amire célzol, valószínűleg annak köszönhető, azt hiszem, hogy biológiai tény. Az ember akkor, mondjuk, huszonkét-huszonhárom éves korában válik felnőtté vagy nagykorúvá a szónak fizikai értelmében is. Lehet, hogy akkor váltam mint költő éretté. (Tóbiás Áron: Nyugtalanító örökség. Beszélgetés Jékely Zoltánnal, Kortárs, 2014. június)

Szerkeszti: B. D.