Hívat a főnök

A kagylóba azt mondta ugyan, hogy kéret, de tudom én jól, minek mi a jelentése. Ha kéret, akkor hívat. Ha hívat, mese nincs, menni kell. Mert amiért üldözési mániám van, attól még lehet, sőt majdnem biztos, hogy a főnök figyeltet, sőt figyel. Ritkán hívat a főnök, és még sosem dicsért meg, ezért átfut az optimista féltekémen, hogy talán meghívtak az „Everest, román föld” elnevezésű hegymászó- expedícióra, és a miniszterelnök küldött egy iránytűt meg egy légnyomásmérőt ajándékba. De az is lehet, hogy beválasztottak a Rákóczi-emlékcsapatba, kapok huszáregyenruhát, nyeregben tesszük meg az utat Rodostóig és retúr. Vagy tán J. K. Rowling asszony múltkori összeszólalkozásunkat követően kikottyantotta örök rejtélyünket, hogy én vagyok az ő titkos szeretője. A világhírű írónő, a Harry Potter a négyzeten című regénysorozat világhírű szerzője, kinek vagyona csekély sokmillió fontot tesz ki, máris megtöltötte a nemzetközi sajtót a hírrel: gyerektartási keresetet indít ellenem. És most kézbesítik az idézést. Hiszen a kis Dávid Gordonnak én vagyok az igazi apukája. A hölgynek is jól jönne a kicsi pénzem, ugyanis potom heti 70 fontos munkanélküli-segélyből tengeti az életét – na, hol? A rongyos Edinburgh városában, Skóciában…
Az sincs kizárva, tűnődtem tovább, hogy az én véremből akarják kivonni az atípusos tüdőgyulladás ellenszerét. Esetleg pizzahordó motoros küldöncnek alkalmaznának bigbröderékhez. És ha ez sem, hát akkor bizonyára felvettek a Maros-parti Dancsisszimó Karavánhoz, tevehajcsárnak…Vagy csak egész egyszerűen nyertem egy első osztályú fürdőszobai felszerelést, mivelhogy tiszta véletlenül én vásároltam meg az ezredik budipapírt a sarki áruházban…
Ilyen vérmes reményekkel kopogtam a főnök ajtaján. Kopogtam másodszor is, akkor sem mondta senki, hogy tessék. Óvatosan benyitottam. A főnök éppen számítógépe előtt ücsörgött, elmélyülten internetezett. Tisztességtudóan köhintettem, végre meglátott. – Ja – mondta szórakozottan. – Jött egy ímél. Egy villanyleveled.
És átnyújtotta a papírt, a kinyomtatott szöveggel. Egy olvasó írta a Csendes-óceán partjáról. A jó Isten furcsa, de bizonyára nem oktalan rendelése szerint ott ugyanis (a világhálóról) korábban olvassák a friss újságot, mint idehaza, ahol megjelenik. „Tisztelt Uram!, állt a levélben. – Mond valamit magának ez a szám: 1946, 08, 11, 56, 42? Nos? Mit szól hozzá. Megfogadtam a tanácsát, amit egyik cikkében ajánlott: születési adataimhoz csatoltam az életkoromat, ahhoz meg hogy hányas cipőt hordok (az otthoni számozás szerint), és ezek kombinációját megjátszottam a lottón, több héten át. Tisztelt Uram, tegnap a guta szinte kupán vágott
a boldogságtól, mert megütöttem a főnyereményt! Kérem, közölje pontos lakcímét, esetleg egy számlaszámot, mert szeretném leróni önnek a hálámat. Tisztelettel, Thomas Baratosi, San Diego, California.”
Szélütötten tántorogtam ki a főnök irodájából. Valamikor boldogult gyermekkoromban olvastam egy Szentes Jónás nevű szerencsétlen emberről, aki rögeszmésen ragaszkodott az alábbi számsorhoz: 15, 25, 35, 45, 55… Folyamatosan ezeket játszotta meg, de sosem nyert. Eladósodott, a falubeli gyermekek így csúfolták: „Szentes Jónás uram háza, / Besétál a lutriába. / Maga is megy nemsokára / Bolondoknak a házába.”…Nem emlékszem a történet végére, a csattanója bizonyára az lenne, hogy miután Szentes Jónásnak már egy vasa se maradt, a falu huncut bírója csúfságból még egyszer megtette a 15, 25, 35, 45, 55-öt, és mint a mesében, elvitte a főnyereményt. Szentes Jónás pedig valóban a bolondok házába jutott.
A főnöknek úgy dél tájban jutottam ismét eszébe, átszólt telefonon: – Na, mit válaszolsz a szerencsés olvasónak?
– Mindjárt meglesz – válaszoltam. Lassan pötyögtetni kezdtem: „Kedves Mr. Barátosi úr! Köszönettel fogadom hálájának megnyilvánulását. További főnyereményeket kívánok önnek. Gárdonyi Géza, Középkori vár, Eger.”

Bölöni Domokos