Sírok mentén

…Kolozsvárról nem kellett messzire menni, talán ha négy órát vonattal, hogy a Déli-Kárpátok szorosain lábával érinthesse az ember a sírokat, amelyek ott, az első világháborúban is már a katonák ezreit elnyelték.
Tömös, Gyimes, Tölgyes környékén csak le kellett jegyeznem a közös fejfákról a neveket, hogy égbekiáltóan kitűnjék: hogyan dobálta összevissza már akkor is a maga céljaiért, „Drang nach Osten”-mániájáért a Ruhr-vidéki gyáripar, a német hadvezetőség, közelebbről Mackensen tábornok, a szomszéd országok egyszerű, hiszékeny lakosait.
Az első sírban, amelyet megpillantottam, feküdtek: Barta Sándor káplár, Mátyás Benő, Apjok Ferenc, Ottó Schonecken. Elestek ugyanegy napon, 1917. szeptember 29-ikén.
Egy másik sírban: Brateanu Simon (román, harcolt a románok ellen), Chomitzkij Dimitrij (lengyel), P. Risbir Jankó (szerb), Balázs István (székely). Haláluk időpontja nincs feltüntetve.
Négyes sírban nyugszik: Luca Dimdoru, Oborszán Sándor, Árpád Béni, Pandurov Iván. Ez utóbbi talán bolgár lehetett. Küzdöttek hasonló szegénylegények ellen.
Újabb közös sír: Sveskov Savu honvéd, F. Steingraber (szász), Jesto Peic (szlovén), Wilhelm Leonard (szász).
Találtam egy tömegsírt: Sanak Stiro, Andreas Gründl, Geres Károly, Kis Ignác, Schwartz Simon, L. Hindelang, G. Stolpner, mellé írva: Unteroffizier, vagyis altiszt, és Eduard Berger, musikant, vagyis zenész. Elestek 1917. szeptember 25 és 28 között.
Már korábban, 1917. január 30-ikán, „haltak hősi halált” – Kruppért, Thyssenért, exportőrökért, importőrökért: – Wilhelm Diltmann, Georg Hock, Bencsik Máté és Stefan Starevics (bugyogós bosnyák). Az 1917-es új esztendőből, amelynek beköszöntekor szeretteik bizonyára csupa jót kívántak nekik, és talán egymást is felköszöntötték a lövészárokban, ha esetleg éppen csend volt… éltek tehát összesen még 30, írd és mondd: harminc napot. Mind K.u.K., dresszírozóik parancsára ráuszítva az „ellenségre”. Közösen ugassatok, kutyák!
A szoros – a tömösi, gyimesi, tölgyesi – maga is oly becsali volt, oly ravasz, oly alattomos, feltekintettem most sziklás párkányukra, amelyekről a lent vonulókra lesből lőttek, fák alig védelmezték, a halál folyosója volt mind.
Hát ezek kik voltak? Peter Maxiyussim, Incze Antal, J. Schindler, W. Slowinskij.
Ha hozzátartozóik még élnek valahol, és olvassák itt talán e neveket, bocsássanak meg a fájdalomért, amelyet okozok.
Az egyik síron jelezve, hogy. a 188. Infanterie Regimentből valók a halottai: Szabó Péter, Kurizár gyalogos, Wilhelm Welde, Johann Grabowsky és – Pegasinovics. Ennél keresztnév nincs. Csak: Pegasinovics. Ugrott, amíg élt. Pegasinovics, ide! Igenis, alássan jelentkezem: Pegasinovics!
Egy egyes síron csak ennyi: „Ismeretlen”. Azaz hogy németül: „Unbekannt”. De ekkor már a francia Paul Raynal megírta őt, az Ismeretlen Katonát. És jól keresett vele.
És végül díszhelyen, egy dombon, csupa német tiszt. Talán csak egy volt köztük lengyel, F. Razkoyiczky, I. R. 189. De a többi csupa rövid vezetéknevű: Shreinert, Grünke, Janiel, Tietz, Repke. Pattoghattak névsor-olvasásnál. És ahogy jelentkeztek! „Hier!” vagy ,Jawohl!” Mind tiszt. Úrfi. „Sie starben als deutsche Helden … Német hősökként haltak.”
De, egyáltalán, mit kerestek itt? Hja, a közembereket vezették.

Forrás: Benamy Sándor: A XX. században éltem. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966, Budapest