1983-ban, egy tavaszi napon apám irodájába bekopogtatott a titkárnő. „Náci beteg?”– kérdezte.
Náci bácsi ugyanis nyugdíjas korában, miután komolyabb fizikai munkára, s így kertészkedésre, szőlőművelésre már nem gondolhatott, apám gimnáziumában lett pedellus. Élvezte ezt a munkát: persze szigorú nem bírt lenni, a legátlátszóbb ürügyekkel be tudták csapni a diákok, hogy kiengedje őket „egy ceruzáért” a közeli kis trafikba, aztán a trafik mögött el-elkapta őket apám vagy valaki más, amint nagyban füstöltek.
Náci bácsi ilyenkor a fejét csóválta, majdnem mosolyogva fenyegette meg ujjával a „bűnösöket”. Apám sose mondta azt neki, hogy „legközelebb jobban figyelj” Egyébként kár is lett volna figyelmeztetni – ha egy-egy ilyen botrány elcsitult, s a gyerekek újra felbátorodtak, Náci bácsi a szemrebbenés nélkül hantázó fiúkat megint kiengedte egy „ceruzáért”. „ Kell nekik a mértanhoz!” – magyarázta Ilonkának, a takarítónőnek, aki csöndesen megjegyezte, hogy az a ceruza” szerinte gyufával működik. Aztán legyintett, rosszallóan nézett a visszatérő fiúkra, akik kérdésére – „Aztán kaptatok ceruzát?” – azt felelték, hogy elfogyott , és igyekeztek minél gyorsabban elhúzni az asszony mellett, aki azt dünnyögte „Még szerencse, hogy a cigaretta viszont nem!”
„Nem jó ez így”– lamentált néha a felmosófára támaszkodva a portásfülke mellett –, „kihasználják, hogy maga olyan jószívű.” Náci bácsi egyébként nem volt rossz munkaerő: bejutni nehezebb volt az iskolába, mint ki, és élvezettel irányított, tájékoztatott. A fizetés elég csekély volt, de hát nem is azért csinálta, hanem mert hiába fejtett annyi keresztrejtvényt és nézett meg annyi focimeccset, és még mindig rengeteg ideje maradt. Kora hajnalban már talpon volt, és elsőnek érkezett az iskolába.
Azon a tavaszi napon, amikor apámhoz benézett a titkárnő azzal, hogy Náci bácsi beteg-e, üres maradt a portásfülke. Apám rosszat sejtve letette a tollat. Két éve dolgozott nála az apósa, s ilyesmi még sosem fordult elő. Náci éppen egyedül volt otthon, Erzsi néni beutalóval Hévízre utazott; ilyen társas programokra Náci bácsi fiatalabb korában sem volt kapható, most meg már pláne nem, így felesége nélküle ment el. Ezt ugyan egyikőjük sem bánta, de a rend kedvéért Erzsi néni kicsit győzködte a férjét. Náci bácsi ezzel zárta le a témát: „De hiszen itt az iskola. Nem hagyhatom ott a munkát.” És Erzsi néni respektálta ezt az érvelést, tudva: férje egy napot sem hagyna ki a munkából…
Apám összeugrott gyomorral megállapította, ahogy kijött az irodájából, hogy most mégis ez történt, aztán felhívta Magdit. Félóra múlva már ott álltak Náci bácsi ajtaja előtt. Hosszan és hiába csöngettek, Magdinak nem volt kulcsa a lakáshoz. Lesétáltak a ház elé, az első emeleti ablakokat, erkélyt kémlelték. A függönyök elhúzva, semmi mozgás. „Hívni kell a tűzoltókat…” – mondta apám, de Magdi, aki máskor oly könnyen intézkedett, csak toporgott, és száműzve agyából a legfontosabb és legnyilvánvalóbb aggodalmat, attól tartott, hogy a tűzoltók majd szétverik a zárat, és összecsődül a ház. Végül eszébe jutott: az erkélyek olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szomszéd lakásból talán át is tudna mászni. Az erkélyajtó is nyitva volt.
Apám lentről figyelte, miként tornázta át magát Magdi a szülei erkélyére, és eltűnt az ajtó mögött. Két perc sem telt bele, már lent volt, és remegő szájjal mondta:
– Menjünk Gizikéért.
Ő Náci bácsiék körzeti orvosa volt.
– Ne hívjuk inkább a mentőt? – kérdezte apám.
– Arra már nincs szükség, csak egy halotti bizonyítványra.
Útközben elmondta, hogy apját az ágyában találta. A nagyszobában a fotel az asztal mellé volt húzva, rajta a kinyitott TV-műsor, piros tintával bekarikázva egy várva várt focimeccs… Este azt nézhette a tévében. Apám tudta az eredményt is – a Náci bácsi csapata győzött. „Szép estéje volt az öregnek” – mondta, és megszorította Magdi vállát, aki sírni kezdett…
Igen, így lehetett. Nyilván nagyon kimerítette magát ebben az izgalomban, az egyetlenben, amely ennek a békés embernek az ártatlan lelkét fel tudta kavarni. Még bizonyára látta maga előtt a legemlékezetesebb helyzeteket, mielőtt az altató hatni kezdett volna, és elaludt. Boldogan, nem vitás. Aztán a Jóisten lenézett, és úgy találta, hogy az öreg kifocizta magát – most már ideje pihennie is. Jó játékos volt, nem gáncsolt el másokat, és nem bánkódott azon, hogy csak a negyedosztályú bajnokságig jutott. Lelkesen futott a hepehupás, alig füves pályákon is, és szigorú tekintettel utasította rendre az örök amatőröket, akik legalább a heves reklamálásban igyekeztek hasonlítani a „nagyokhoz”. Szakmailag – mondhatni – nem sok jutalomban részesült, ám élete végén a legfőbb bírótól, akinél sosem reklamált, megkapta a legnagyobb kegyet: álmában halhatott meg.
Erzsi néni megsiratta a férjét, aztán elrakta a „Fejtsünk keresztrejtvényt!” című könyvet az éjjeliszekrényről, és többet nem kapcsolta be a tévét, ha focimeccset közvetítettek.
A dolgok alig változtak – az a másikról tudó, de különböző dimenziókban mozgó csönd, amelyben egymás mellett éltek az utóbbi években, most összeért: egyszemélyes lett. Erzsi néni életében először teljesen azt tehette, amit természete és hajlama diktált, és azonnal letette a főzőkanalat.
Valójában a Gőzmalom utcai nagy háztartás, a bőséges ebédek, az évenkénti disznóvágás véres és fűszeres rituáléja mindvégig idegen maradt a számára, habár igyekezett mindent jól csinálni és örömét lelni benne. Az utóbbi nem mindig sikerült, és már nem tudom neki elmondani, hogy mások viszont mennyi örömüket lelték őbenne.
Amikor beköltöztek abba a kis első emeleti kétszobás lakásba, már csak ünnepeken hozta Erzsi néni működésbe ragyogó, ám mégiscsak TANULT- főzőtehetségét. Nagy könnyebbség volt neki, hogy Náci bácsi apám iskolájának menzáján ebédelt, bár vacsorát így is szinte mindig főzött neki. Férje halála után aztán megízlelte a magányos, szerény étkezések visszafogott báját, és ámulva vallotta be magának a zsebkendőnyi konyhában ülve, hogy annyi zserbóval, hatlapossal, töltött káposztával és dagadóval telerakott asztal után ennél az alig beférő kis asztalnál találta meg a neki való életet.
Felszabaduló energiáit igyekezett arra fordítani, amire mindig is vágyott: dolgozni kezdett.
Gizike, a körzeti orvos keresve sem találhatott volna nála jobb asszisztenst – ezt egyébként minden héten legalább egyszer el is mondta neki. Erzsi néni precíz volt, gyors és rendkívül kedves. Ritka szerencsések voltak a körzet betegei: a barátságtalanságba és fásultságba meglehetősen mozdíthatatlanul- mondhatni hagyományszerűen belerögzült magyar egészségügy zöldellő kis szigete volt ez a rendelő, ahol a betegek sokkal kevesebb szorongással várták, hogy nyíljon az ajtó – és testük/lelkük már Erzsi néni mosolyától gyógyulni kezdett. A gyógyítás hippokratészi teljessége a konkrét vizsgálat közben is folytatódott: mind a mélyen vallásos Gizike, mind Erzsi néni szívesen beszélgetett el a betegekkel, habár ennek hosszát kénytelenek voltak bizonyos korlátok közé szorítani.
A lakótelepen élő betegeknek elég jelentős hányada élt egyedül, s nemcsak abban az értelemben, hogy lakcímükre más nem volt bejelentve. Sokuknak az „aranyos doktornő”-n és „Erzsikém”-en kívül nem nagyon volt kinek elmondani, hogy hol fáj, azt meg pláne nem, hogy úgy általában micsoda. Erzsi néni kivételes empátiája, párját ritkító szociális és érzelmi intelligenciája megfelelő és állandó impulzusokat kapva kiteljesedett. Szolidaritásra mélyen fogékony lelke csalhatatlanul ismerte fel a vérnyomáscsökkentőt felírató asszonyok rosszul púderezett arcán átderengő dermesztő magányt. A rendelés után, ahogy hazasétált estéinek új, különös szabadságában, gyakran látta maga előtt a receptért nyúló, májfoltos öregasszonykezeket, amelyeknek vizesedő, duzzadt gyűrűsujjába mélyen belevágott az aranykarika, s már szinte nem is látszott, ahogyan annak a rég múlttá vált páros életnek az emléke sem, melyet lassan benőtt a magányos hanyatlás ezer apró kis szégyene.
Elnézte a bottal kivánszorgó vagy a „fiatalos külső”-höz ragaszkodni próbáló, a vizit „eseményére” kiöltöző, erős rúzst használó nőket… s szinte látta maga előtt, ahogy hazaérnek az üres lakásba, lefejtik magukról a rétegeket, elrakják a „kimenőst” a szekrénybe, nylon otthonkába,
kardigánba, mackónadrágba bújnak, bekapcsolják a TV-t, és ha csengetnek, szívük meg se rezdül, hisz tudják: senki más nem lehet, csak a postás vagy a közeli kifőzde munkatársa, aki az ebédet hozza ki az ételesben…
Mivel ünnepeken szünetelt az ételkiszállítás, Erzsi néni karácsony előtt mégiscsak előkereste azt a jó mélyre eltett főzőkanalat, és az ételszagról már szinte teljesen elfeledkező konyha halászlé és töltött káposzta illatával lett tele. Túl sokáig ugyan nem tudott elidőzni annál a néhány idős, elesett asszonynál, akiknek majdnem üres hűtőjébe betette a fedeles műanyag edényekben kiadagolt karácsonyi menüt, de azokat így is nagyon boldoggá tette.
Csokilikőrrel kínálták: az üveget elég hosszan kellett rázogatni, mert a csoki az aljára ülepedett és egy kicsit oda is száradt. Hasonlóan sokáig keresgélték az alkalmas kispoharat is – nem volt már rá régen szükség. Erzsi néni megnézte a vitrinre kirakott fényképeken azokat a biztatóan mosolygó rokonokat, akikről már régen kiderült, hogy valójában semmi jóval nem biztatnak, és meghallgatta, hogy „szegények” mért is nem tudnak soha eljönni látogatóba.
Sóhajtott, másra terelte a szót, és megdicsérte a TV tetejére rakott kis porcelán pásztorlánykát. Aztán figyelmeztetett, hogy a halászlevet – ha marad – rögtön vissza kell tenni a hűtőbe, s mielőtt elment, elmosta a likőröspoharat. „Hát a karácsonyfa meg hol maradt?” – kérdezte félig rosszalló, félig „értem én” mosollyal, mint aki azt mondja: „Van NEKÜNK, özvegyeknek bármilyen okUNK arra, hogy ne adjuk meg a módját ugyanúgy az ünnepnek, mint mások?” Az asszonyok önbecsülése jelentősen javult a többes szám első személy cinkosságától, és marasztalni kezdték: „Erzsikém, de hát hová siet? Egyedül van maga is, nem igaz?” – érveltek újonnan szerezett önbecsülésükkel, és Erzsi néni sose mondta erre azt, ami az igazság volt: hogy ő valójában nincs egyedül, és várja a család.

(Részlet egy készülő családregényből)

1. Demeter Mária:
   2016. április 28. 13:52

   Jó emberek a szereplők.