(Levelek New Yorkból)

Mielőtt megérkezett volna, vettem anyámnak egy egyszemélyes levegőágyat, mert úgy gondoltam, hogy ágy mindenképpen kell, ha már valaki ellátogat hozzám. És ha az a valaki ráadásul éppen az én derékfájós szülőm, miért is ne egy kényelmes levegőágyon altassam?… Az sem véletlen, hogy egyszemélyest vettem. Anyu ugyanis azok közé tartozik, akik nem haladták meg az „egyszemélyes” – mint fogalom – dimenzióit, másrészt mert New Yorkban olyan drágán mérik a lakteret, hogy nem engedhetem még meg magamnak, hogy fellengzős módon fekhelyekkel telepítsem be kis lakomat. Az ágy azonban minden valószínűség szerint megszerette a helyet nálam, mint ahogy jóanyám is a kényelmes fekvést, és terjedni kezdett. Fellapoztam a csatolt használati utasítást, amelyből élénk érdeklődés közepette olvashattam, hogy az ágy semmilyen állapotában sem alkalmas étkezés céljára (nem ehető…) és hogy semmi szín alatt nem javallott szúrós és éles tárgyakkal való bökdösése sem (mert kipukkan). Emellett arra is külön felhívják a figyelmet, hogy kétszeri-háromszori alkalom után majd még kell bele fújni, mert valamennyit tágulni fog. Ebből a huncut mondatból nem sejthettük, hogy az ágy mesebeli kisgömböcként fog majd rajtunk felülkerekedni. Előbb csak – az első nap pontosan rásimuló – barna-drapp csíkos lepedő pattant le róla, aztán ügyesen kezdett terebélyesedni. Anyu már keresztbe fekve is békésen el lenne rajta, ha szeretne különféle irányokban nyugovóra térni, és nem lenne olyan makacsul a szokásokhoz ragaszkodó, aki minden éjszaka csak ugyanabba az irányba szeret lefeküdni, ha erre egy mód van. Az ágyunk napról napra szemmel láthatóan szélesedik, és már magasabb az éjjeli szekrénynél is. Szóltam anyunak, előigyázatosan forgolódjon éjszaka, mert nagyot esik, ha lefordul a felmagasodott ágyról. Az ággyal szemben a fotel, amelyben üldögélve az ágy feletti falon a tükörben a szatmári tűzoltótornyot látom, és a tükör mellett a falon egy másik fotó juttatja eszembe távoli kisvárosomat és azt az esti sétát Arnold barátommal a Kossuth-kert csónakázó taván himbálódzó teliholdat levadászni indulván.
Anyám meg ott ül az ágy tetején a barna-drapp csíkos ágyneműben. Van abban, ahogyan ül valami kaján diadalittasság, mint akinek legfontosabb erényei közé tartozik a levegőágyak gyarapodása. Ott ül, és néha egy pillanatra leteszi a sudokut, és a szemüvege fölül rámnéz, és érdeklődéssel fürkész.

Egy intenzív, New Yorkkal való ismerkedési periódus kellős közepén vagyunk. Három hete a városalapítás színhelyeitől indultunk el érkezése másnapján, és már eljutottunk Manhattan felsőbb részeire is hosszas csavargásaink közepette, Queensben pedig úgy jár-kel az édes, mintha világéletében itt élt volna. Nem állítom, hogy nem volt frászom, amikor legelőször magára hagytam a Jackson Heights-on munkába menet, és elmagyaráztam, innen hogyan jut majd haza. Erre még munkatársaim is jól rátettek:
– Normális vagy te??? Három nap után ott hagytad anyádat Jackson Heights-on??

Aztán kiderült, nekem volt igazam, mert noha órákkal később, de anyu sikeresen hazaért. A késés is csak annak volt betudható, hogy bejárta a könyékbeli üzleteket, hogy az árbéli különbségeket felmérje a zöldségeseknél, és hogy a húslevesbe való zöldséget, na meg a zellert a legjutányosabban vásárolja meg. Ma már azon sem döbbennek meg a munkatársaim, ha elmondom, hogy anyus valahol a Rockaway Beach-en sütteti magát az óceán partján, és a minap egy tizenkét éve itt élő magyar asszonnyal is eszmecserét folytattak New Yorkról az 53-as buszon, és anyu őt is büszkén felvilágosította arról, hogy ez a busz igenis a tengerpartra jár. Mások is igyekszenek vele szóba elegyedni, főleg a Queen’s University feliratú – amúgy még otthon túrkált – melegítője ürügyén, de ezeket anyu figyelmen kívül hagyja, legfennebb németül szól oda:
– Ich verstehe nicht!

Egyszer tévedt csak el, de erről később szereztem tudomást. Amikor darált húsért indult el a szupermarketbe és a százharmadik utcában kötött ki. De végülis estére, mire én hazajöttem, ő is hazakerült, és a levegőágyon pihentette elfáradt lábait ujjongva újságolva nekem kalandjait. Időközben elkészült a New York-i személyigazolványa is – hamarabb, mint az enyém, és még a postásunkra sem kellett miatta várni – és ezt nyakába akasztva sokkal nyugodtabban vagyok, hogy akárhonnan is hazakeveredik előbb-utóbb.

Délelőttönként néha ott ül a mind magasodó ágy tetején és valamelyik otthoni barátnőjével csacsog, és csivitelve osztja meg tapasztalatait New Yorkról:
– Te, Erzsi, ha látnád… Ezek beszélnek magukban. Be van dugva a fülük, és beszélnek magukban. Mindenki beszél magában. És örülnek. Mindenki mindig örül. Ha magában van is. És esznek, te Erzsi, mint a lovak. Zabálnak. Leülnek és esznek. Akárhol. Ezeknek mindegy. Mindenki eszik. A telefonon csüngenek. Esznek. Kifekszenek a parkokba meg a padokra az utcán, te hallod?… Én jól hallak, mintha itt lennél… Te Erzsi, itt MINDENKI AZT CSINÁL, AMIT AKAR! – vonta le jóanyám a konklúziót, amit velem is megosztott, amikor a sudoku fölül átnézett rám a fotelbe.
És, ahogy gondolom, Erzsi néni is, úgy én is messzemenően egyetértettem anyu következtetéseivel a nyújorkiak habitusát illetően. Öröm hallgatni gyermekes leplezetlen büszkeségét, amikor így fecseg a telefonon:
– És hallod?… Washingtonban voltunk a múlt nap, azért nem hívtalak. Repülővel. Én itt ingyen utazgatok mindenfele. És két hét múlva meg Floridába megyünk a kisfiammal. Megnéztem, hol lakik Obama. Hát, szép az a ház, a Fehér Ház, tudod… De a Capitolium, az! Na AZ szép. Olyant te még nem láttál, te Erzsi. És mi bementünk!

Ennek a története egy banális helyzetre vezethető vissza, mert eszünkben nem volt, hogy mi az amerikai törvényhozás gigantikus fellegvárának közelébe is juthatunk, amikor reggel a kávé mellett ücsörögve az erkélyen megkérdeztem anyut:
– Nem esik az eső – nem megyünk el Washingtonba?

Anyu pedig egy percig sem vonakodott, hanem előrántotta a szép ruháját és megkérdezte, hánykor indul az első gép. Végülis a levest este is megfőzheti, amikor hazarepülünk a fővárosból.
– Induljunk!

Washington DC-ről nem sokat, mondhatni semmit sem tudtam turisztikailag és közlekedésileg sem. Noha tanulmányaim egy részét ott folytattam még év elején, soha nem érdekelt annyira, hogy a reptéren és szállodai szobámon is túl is igyekezzek feltárni. Ez a cirógatós őszi reggel azonban pont olyan volt, mint ami egy ilyen bájos és unalmas mesterséges kisváros felfedezésére kellőképpen alkalmas. A DC-t tulajdonképpen szabályos négyzet formájában Marylandből és Virginából csippentették le, hogy adminisztratív központot csináljanak belőle a mind gyarapodó föderációnak. Amikor a belváros szívében a reptéri vasútról leszálltunk – amelyen egy széles mosolyú portorikói kalauz is megpróbált békésen kávézó szülőm kegyeibe férkőzni – nyilvánvalóvá vált, hogy minden lényeges sétányi távolságra van, vétek lenne ilyen kellemes napsütésben metrókra szállni vagy túristabuszokra. Anyu amúgy is jól bírja az iramot a hátán hordott évtizedek és ledolgozott munkaévek dacára is. Amikor első csavargásunk képsorát osztottam meg munkatársaimmal, elképedtek:
– Ezt egy hét alatt gyalogoltátok be szegény anyáddal????
– Óh, nem. Dehogyis. Ezt első napon csavarogtuk be…

Talán amiatt ennyire döbbentek, mert a séta, mint fogalom, igencsak megfoghatatlan számukra, és sok itt élő ember számára a város csupán a munkahelytől hazáig vezető utat jelenti, míg anyus már első nap becikkcakkolta velem a város jó részét, és mindmáig készségesen feszül neki minden maratoni csavargásunknak, amikor csak az én időm is engedi.

A Legfelső Bíróság épülete előtt éppen a melegek házassága és a háború ellen tüntettek. Volt, aki hatékonyan igyekezett kihasználni itt töltött idejét, és egyszerre több panóval is felvonult, aszerint, mi fáj neki leginkább. Amikor egy az iszlám mellett tüntető csoportot is elhagytunk, anyus jelezte, hogy ideje lenne megtalálnunk, ezek a vendégszerető fővárosiak hol helyeztek el nyilvános illemhelyeket ennek a rengeteg túristának. A „Visitor Center” irányjelzői a föld alá mutattak, elindultunk, hát lefelé a lépcsőkön. Anyu ment elől, és mire utolértem, egy tiszt motozta, és próbált kommunikálni vele. Nem lepett meg, hogy mindenfelé csak átvilágítás és motozás után lehetett menni, az amerikai paranoia anyusnak sem meglepő már. És azt is türelemmel fogadta, hogy ha pisilni is csak így lehet, essünk gyorsan keresztül rajta, csak mehessünk a megkönnyebbülést jelentő kis helyiségek felé mihamarabb. Csak a kézmosást követően döbbentünk rá, hogy a hely, ahová pusztán szükségleti okokból tértünk be, tulajdonképpen a Kongresszus épületének alagsorában van, és lényegében benn találtuk magunkat a patinás és pazar épületben. Hosszasan mulattunk ezen, de ha már így esett, bejártuk az egészet. Ehhez ruhánkra ragasztottak egy vonalkódos kártyát, és utunkra eresztettek a palotában. Mindenki kedves volt hozzánk, mintha valami fontos kelet-európai delegáció lennénk, azt is elmondták, hogy ha akarjuk, igényelhetünk olyan kártyát, amivel az ülésterembe is bemehetünk a szünetben, hogy kedvenc kongresszmenünknek „ azt mondjuk,HI! Vagy bármi mást, amit csak akarunk”… De nem akartunk. Főleg, hogy anyu a romániai nyugdíjrendszerről szeretett volna kimerítőbben értekezni érdemben valakivel, de leginkább azokkal, akik nem ebben az épületben tanácskoznak, hanem valahol Bukarestben. De ez más lapra tartozik. És mindenki csak örülhet, hogy arra a beszélgetésre nem kerülhet sor.

– Mama! – borultak kollégáim jóanyám nyakába, akármerre is mentünk. Anyám meg élvezte ezt a kiváltságos helyzetet, amiben kollégáim részesítették a New York-i reptéren induláskor és érkezéskor is.
– Nagyon ölelgetős itt mindenki – jegyezte meg, és siettem kijavítani: egyáltalán nem azok, éppen ezért számomra is kellemes meglepetés, hogy ezek a felszínes emberek most széles mosollyal és szélesre tárt karokkal ölelgették édes szülőmet akármerre is térültünk-fordultunk. Anyám pedig valósággal fürdött a kényeztetésben, a sokszínű társaság szeretetteljes fogadtatásában. Leellenőrízte az „Üdvözöljük New Yorkban!” magyar feliratot is a bejáratnál, és elégedetten könyvelte el, hogy mégiscsak jó hely ez a New York. És én jó helyre kerültem.
– Pont időben jöttél el, fiam – tette hozzá kesernyésen de elismerően.

New York, 2010 október 13.

1. Rozek Enikô:
   2010. október 14. 08:03

   Örömmel olvastam a soraid és biztosra vettem,hogy édesanyád is megbékél New Yorkkal.
   Talpraesett anyukád van,büszke lehetsz rá.Õ is kint marad végleg? Azért az ottani személyigazolvány?Elnézést kérek a kíváncsiságomért.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ