Fordulok be házunk sarkánál a terecskére, s hát mit látok: a zebrán halad át egy fekete anyuka az ugyanolyan fekete kisfiával. Szépen öltözöttek, mondhatni, gondosan, az anyuka egyenesen úgy néz ki, mint egy presbiteriánus lelkész felesége. Persze, mindez Stockholmban történik.
No de alig veszem őket számba, feltűnik a zebra túlsó végén egy harmincas férfi egy kicsi girhes kutyával. Alig lépnek le a járdáról, a kutya ugatni kezd. Nem vaktában, hanem az előbb említettek felé fordulva, úgyhogy nyilvánvalóan őket ugatja.
Gazdája rászól, majd újra rászól, anyuka még jobban megszorítja kisfia kezét, kissé maga felé is húzza. Ám mire egy vonalba kerülnek, már csend van, megy az élet tovább.
Haladok a metró bejárata felé, vagyis utánuk, a kutyás pár nyomában, mikor legnagyobb meglepetésemre a vakarcs újra vernyákolni kezd, ezúttal a bekapcsolt motorú teherautót ugatja meg, majd még egy autó áll közte meg a bejárat között, ahová már be sem akar menni, gazdája húzza.
A kutya egészen transzban van, nekem úgy tűnik, idegei felmondták a szolgálatot, mintha rángatózna. Vagyis mindenre reagál, ami számára veszélyt jelent, legalábbis az ő korcs feje szerint. Vagyis az anyukát és annak gyerekét nem azért ugatta, mert feketék – ám azt honnan tudja meg a két megugatott…?

Forrás: Lenolaj.hu