Sokszor olyan furcsán jönnek vissza az emlékek. Ha hosszabban nézek egy régi tárgyra, valósággal rám rontanak. A minap is csak úgy egyszerre, ahogy rábámultam az egyik anyámtól örökölt ruhákból szőtt rongyszőnyegemre, melynek egyik részén a barna csíkok az élénk citromsárgákkal váltakoztak, a ruhácskám jutott eszembe, a barna ruhácskám, amely a bukaresti 4 évem alatt olyan hűséges volt hozzám. Ahogy most rálépek a csíkokra, látom magam benne a Cişmigiuban, a körutakon, a Lipszkányon, az üzletekben, a bulikban. Inkább ott, Bukarestben, mert itthon, a kisvárosban csak két alkalommal mertem fölvenni, s a második után végképp le is mondtam róla. Hogy vásároltam-e, vagy kaptam valakitől, (a bentlakásban nagy divat volt a ruha cserebere) nem emlékszem már, csak hogy az enyém volt. Egyszerre csak megjelent szerény ruhatáramban, és 4 egyetemi évem alatt keményen kitartott velem, jóban, rosszban. Kemény anyagból szabták, mint akkori gazdáját, aki voltam. Persze gyengébb pillanataimban úgy éreztem, hogy feladom, s többet fel se veszem, de (a külső hatását, s egyetemi ösztöndíjamat mérlegelve) nem tudtam szabadulni tőle, mint ahogy a fölösleges kilóimtól se. Szóval az a típus voltam akit keményre gyúrtak, s a sportom is (a lekorcsolyázott napi sok kilométerrel) rádolgozott arra, hogy 5-6 kilóval mindig többet nyomjak a megengedettnél. A barátok szerint nem is voltam kövér, csak molett, mellben erős, ezzel bosszantottak. Mindig éreztem, hogy aki rám pillantott, annak legelőször az juthatott eszébe, hogy alkotóim a derekamat (gyártáshiba) kifelejtették. Ez a testrész nekem valahogy nem úgy jött össze mint a többieknek, csak egybeszabva, töltött káposzta . Egy sportegyetemen vigyázni kell a külalakra, a megjelenésre, én is aggódtam, és vigyáztam, ahogy tudtam, koplaltam heteket, hónapokat (közben napi 4 óra gyakorlat, atlétika, torna, labdajáték). A kilók azonban maradtak. A lábaim izmosak, formásak, azokat lehet mutogatni – fontolgattam a látványlehetőséget, a deréktájat pedig álcázzuk bő blúzokkal, vagy éppen sötét rászorulóssal. Akkor került hozzám a barna ruhácska, s egészen jól néztem ki benne.
Egyszerű kis barna kötényruha volt, nagy karöltővel, mellrészénél (ami nekem amúgy is nagy volt) dekoltázzsal, derékban elvékonyodott, csípőtáján kissé kiszélesedett, de ott is nagyon szorosan tartott. Hossza combközéptől 10 centiméterrel fentebb. Csak alulról lehetett felvenni, akár a bugyit. Nagy kivágása miatt egy vékony. élénksárga finom anyagból készült szupraelasztik blúzt vettem alája (más nem is fért volna). Mindig ezt hordtam vele, ha tetszeni kívántam. A barna ruhácskának varázsereje volt, s hogy fokozzam a hatást, a dekoltázs pántjára ráhímeztem sárgával, már nem is emlékszem mit (talán a holdat csillagokkal, vagy virágokat), mert így a blúz is szerves részévé vált a ruhának, s a mellrésznél még jobban kidomborodott. Akkor jöttem rá arra is, hogy Bukarestben mennyire kedvelik a sárga színt. S ha felvettem a csoki színű barna ruhácskámat, rám tapadtak a tekintetek, s ez annyira jól esett! Voltaképpen csak ez volt jó benne, ez az érzés, hogy néznek, s mosolyognak szembe az utcán, én meg csak megyek, nem nézek senkire, de olykor belepillantok egy-egy kirakatba (kontroll-tükör) és úgy teszek, mintha észre se venném a hatást, mintha a legtermészetesebben és a 24 óra minden percében ilyen csinos lennék. Ami alatta zajlott (kínszenvedés), az nem látszott kívülről. Kemény volt, s keményen tartott. Áldozattal járt a viselet, hát megadtam magam, s begyúrtam a lágy részeket a megfelelő sorrendben, ahogy tudtam, (alulról fölfelé haladva). A környezeti tényezők is szívesen bedolgoztak a boldogságomba, s mindig akadt két-három barátnő, aki 5-10 perc erejéig kitartott, míg felhúztuk, majd a boldog séta után lehámoztuk valahogy. A barna ruhácska mindent kibírt, nem szakadt el, nem is roppant meg, tartott keményen. Igaz, a vonalakat azért meghúzta. Ahogy egy nagy levegőkifújás és jóga hasprés után rám tapadt, éreztette, hogy csak akkor viselhetem, ha betartom a („nem szuszogsz! nem mozogsz!”) röntgenparancsot. Csak enyhe pihegést engedélyezett, amíg rajtam volt, más mozgásokat (előre, oldalra hajolást, ülést, guggolást) nem lehetett kivitelezni benne. A csípőmet úgy leszorította, hogy lábaim is összetapadtak s egybenőttek vele, csak combközépnél váltak szét apróka lépésekre. A barna ruhácskában csak így lehetett létezni, állni és járni, esetleg táncolni is, egyébre nem volt kiképezve, de így is jó volt. A kiegészítők is előnyére szolgáltak, a barna vállra akasztós, saját készítésű tarisznya s az akkor divatos lábnyújtó, kábé kétemeletes magas talpú szandalett (visszagondolva ronda ortopédium), amiben csak óvatosan lehetett közlekedni. Sztár voltam benne. Jöttek a fiúk, körberajongtak, kísérgettek, bókolgattak, ölelgettek, egyebet nem is tehettek volna a helyzet keménysége miatt. Mert a barna ruhácska nem engedett, sajnos, szigorúan védett, (amíg rajtam volt) és betartatta az etikett szabályait is, hogy „mindent a szemnek, semmit kéznek”… Pedig adódott akkoriban számos jó alkalom a boldogság fokozására, ám ha belegondoltam az (5-10 percig tartó), három barátnőt is igénylő vetkőzésre a bentlakásban, jobbnak láttam beérni a sétával s a tánccal. De még így is csodálatosan jó volt, s a varázsereje csak akkor gyengült meg, mikor kisvárosomban is felvettem, másodszorra. Édesapám szerette a szép ruhát, kivételes jó ízlése volt, szerette ha szépen felöltözve látott, előálltam hát sétám előtt a barna ruhácskámban, s bemutattam magam. Arcát figyeltem, ahogy hosszan végigmért, tekintete megakadt a dekoltázs mellrészén domborodó hímzésen, s félig fanyarul mosolyogva, kissé félretartott fejjel azt mondta: ő úgy gondolja, ahol nagy a bazsarózsa, oda már nem kell székfű. Nem tudtam rögtön levetni, csak mikor a testvérem hazajött, leülni sem tudtam benne, a séta is elmaradt. Mikor ollóval megpattintottuk a derekát, szinte fájt a könnyű szabadulás. Akkor határoztam el: feladom. Többé nem volt rajtam a mellén sárgával hímzett barna ruhácska, s a finom anyagú élénk sárga blúzomat már külön nem is viseltem. Valahol eltűnt, mintha megsértődött volna blúzostól, egyszerre csak nem találtam (ahogy jött, úgy ment), de nem is nagyon kerestem. Megfeledkeztem róla. E néhány csík a szőnyegemből most mégis visszahozta őket s velük együtt azokat az éveket.
Pár évvel ezelőtt, mikor lányommal úszótanfolyamot vezettünk egy vidéki strandon, rég nem látott férfikollégám toppant elénk. – Milyen szép vagy – mondta a lányomnak –, mint anyukád annak idején… mennyit néztem, egy kis barna ruhában, de ő sose vette észre…