Az egyik volt osztálytársam úgy elment mellettem a minap, mint a gidófalvi vonatállomást letaposó gyors vasszekér. Ez van. Az idő molypillangói lassan, de biztosan falják fel az emlékeket. Pedig, csak néhány évtized telt el a kézfogások, baráti ölelések óta, de mindez ma már nem számít, önmagunk hajóroncsának a megmentése a cél, a minden áron túlélni című külön írt és értelmezett karcolatok a fontosak. Igen, áruljuk-, eladjuk önmagunkat a világpiacon, és nem érdekelnek a mikéntek és a hogyanok.
Az én első napom valóban tanulságos volt. Kiöblítettem a poharakat, az asztalt letöröltem, az abroszt tisztára mostam. A székeket zöldre mázoltam. Az első fogyasztó a pityókatokányt a földhöz vágta, és megállapította, hogy légy van a borban. Tíz fenékrúgást kaptam a főnöktől. Másnap piszkos pohárba töltöttem a bort, félnyers pityókatokányt tálaltam fel ugyanannak a fogyasztónak. A bor ízlett s a tokány is.
Főnöktől dicséretet kaptam és borravalót.

Forrás: a szerző frissen megjelent, Félre az útból! Zsebtörténetek című legújabb kötetéből (Garabontzia Kiadó)