Menedzserszörfing a pszeudoszférában

Tényleg, mit kellene csinálnom, kérdezte a hölgy, és kacéran nézte Dömét. Vigyorog, mint egy joghézag, gondolta gonoszul Döme. Joghézagos fogú.
Hát, asszonyom, nem is tudom. Csak úgy, minden előzmény nélkül, egyik napról a másikra: író szeretne lenni…
Vagy költő, vágott közbe a hölgy. Már jó öt perce ott állt a tanári katedrára emlékeztető szerkesztői asztal mellett, bizonyára úgy gondolta, ülve nem előnyös társalogni, Döme pedig nem mert felállni, mert akkor fölébe magasodik, és ki tudja, még szexuális zaklatásnak veszi a kedves érdeklődő. Így kétségkívül a lédi volt előnyben.
Mondja, sok a magyar író? Hát, húzta el a száját Döme, ennyi olvasónak biztosan. Mert az olvasókról vannak statisztikák, folytatta a látogató, de az írókról? Hány magyar író él ezen a földön? Már úgy tetszik érteni, hogy összmagyar? Úgy is. Hát kérem, a Magyar Írószövetségnek legalább másfél ezer tagja van, mondta Döme. Három éve, mikor fölvettek, én kaptam az 1000. számú tagsági könyvet.
Ja, akkor nem akarok feltétlenül tag lenni.
De hogy lehetnék mégis író?
Hát talán tessék írni.
Írni? Mit.
Hát mit tudom én, karcolatot, novellát, kisregényt, regényt, regényfolyamot. Dénielsztílt lehet?
Lehet, de az már meg van írva.
Sztívenkinget? Hát az is.
Talán egy magyar heripottert?
Na, azt talán. Azt még Janikovszky Éva sem próbálta.
Ki az a Janikovszky Éva?
Ja, csak úgy mondtam. Kocsiszám.
Ja. Maga jártas. És ha költő akarnék lenni? Az egyszerűbb?
Az persze. A vershez nem kell szorgalom plusz tehetség, tetszik tudni, ahhoz elég csak a tehetség.
És mennyi idő alatt lehetek híres?
Hamar, nagyon hamar.
Ha írok egy verset, leközlik?
Attól függ, milyen a vers.
Hát milyen legyen a vers?
Asszonyom, ha tudnám, nem itt ülnék, hanem minimó kalkuló a Messze Látónál.
Hallottam, hogy van mindenféle pályázat, amin nyerni lehet.
Döme kinyitotta az írószövetség tájékoztatóját. Tetszik látni? Az IRKA Egyesület alkotói pályázatot hirdet, ád hetvenezer forintot, ha be tetszik nyújtani egy jó ajánlatot. „Eredeti művek megírására műfaji megkötöttség nélkül.”
Ebből csak azt értem, hogy nem kötnek meg, kacagott a joghézag.
Tetszik írni szakmai önéletrajzot, szinopszist vagy témavázlatot is, és ott már fel tetszik tüntetni, hogy vers lesz vagy regény.
Ühüm, bólintott a hölgy. Nem írna maga nekem egy verset? Aztán legyintett, persze, mondta már, hogy nem tud.
Vagy tessék verset küldeni a Salvatore Quasimodo Emlékdíj elnyerésére. Az első díjjal jár hárommillió olasz lírának megfelelő összegű ösztöndíj is. Vagy tessék írni olyasmit, ami a honvédelem szerepével foglalkozik, a katonai erényekkel, a Rákóczi-szabadságharccal, esetleg Deák Ferenccel, a haza bölcsével. Most elfelejtették odaírni, mit kap, aki nyer, de a tavaly is adtak pénzeket, mit szól hozzá.
Hát nem is tudom, sóhajtotta a hölgy, és lassan leeresztette popóját a fölkínált székre. Hája tövén költ a ruca, gondolta Döme, aztán kijavította haja tövére, látta, eredeti színe a szürke, nem a vörös. Hogy lehet valaki negyven és ötven között ilyen kanfjúz, gondolt egyidőben Miss Méjblre (Mabel) és Karácsony Benőre (Klärmann Bernátra). Nézze, asszonyom…
Nem vagyok a maga asszonya, fakadt ki a nő.
Bocsánat, rebegte Döme, és egy kicsit ujjongott. Sikerült kihoznom a sodrából, mindjárt elmegy. Zsebbe fojtott élvezet ez; olyan, mint mikor magába omlik a szőkőár az olajpiacon. Látta magát, amint ül negyven fok celziuszban a primitív szövegszerkesztő kis képernyője előtt, feje körül meg ott vibrákol a szerzői szabadság környezetbarát aurája.
Hát újságíró? A hölgy átváltott. Újságíró hogy lehet az ember?
Ja, az még egyszerűbben, mondta Döme. Először is, el tetszik olvasni minden újságot, ami csak megjelenik a piacon.
A más nyelvűeket is? Sőt, azokat leginkább. Nem kozmopolitizmus az; s ha mégis, egy kicsit velejárója a mi nagyfene európaiságunknak. El tetszik olvasni mindet, aztán ki tetszik jegyzetelni a legérdekesebbnek tűnő szókapcsolatokat, szószerkezeteket. Miket?
Ja, hát ugye, ami érdekesebb, na. Például efféléket: ingatag ingatlanok, ideggáz a rakétafejben, génmanipulált uniós vezérkar, agyvisszaszívó berendezések Európa kulturális sugárútján, korkedvezményes menedzsernyugdíj, törvénykezési kásahegy, társfinanszírozási konstrukció, klientúraépítő hórukkbrigád, exportorientált kurvapecér satöbbi.
A látogató tekintetében fehéregerek futkostak. Többször is megpróbált felállni, de Döme mindannyiszor szelíden visszanyomta.
Tetszik aztán választani egy bombardonos címet: Menedzserszörfing a pszeudoszférában, vagy Dzsemböri a Rágalom szigetén, Előreléptetett pártkatonák önkéntes pelenkaszolgálata vagy Meteorológiai apokalipszis a kormánypártban, avagy Miért fejelt a vállalkozó szájába a főpolgármester?!… És aztán azokat a pompás kifejezéseket szépen be tetszik illeszteni a sikersztoriba. És mindennap tetszik írni egy cikkentyűt, és el tetszik küldeni az újságoknak, és azok közlik, és egy szép napon arra tetszik ébredni, hogy ez már Bagdad vagy Rijad vagy Buenos Aires vagy akármi, ahol bunyó van… És minden képernyőn csak kegyedet mutatják, amint éppen tudósít, kérdez, beszélget, érvel, értékel, elemez…
Hol itt a budi, ugrott fel a nő.
Döme elmagyarázta. Búcsú nélkül távozott. Döme utánalesett. A folyosó kanyarjából látta: nem a véce felé megy, hanem le, el. Az utca színes forgatagában pedig nyilván megadja magát, lerobbant lufi.
Nincs benne egy csepp kitartás.
Elmállik gyáván; mint egy halkan csődbe ment törpebirtok az európai unió árnyékában.

(2003)

Bölöni Domokos