A vezérigazgatósághoz intézett kérésemre nemmel válaszoltak. Személyesen odamentem, és elmagyaráztam minden törvénycikket, ami az én esetemet, igazomat igazolta. Holtig erősítettem, hogy tévednek. Igen, de megelégelték kilincseléseimet, és többet szóba se akartak állni velem, mondván, hogy többet ne zaklassam őket az én hülye törvényismeretemmel. Ne ügyvédkedjek, mert nincs elég képzettségem ilyen téren. Nem hagytam a magam igazát. Húztam még egy kártyát! A munkaügyi miniszternek írtam. Két hét múlva válasz jött, hogy a szóban forgó problémát a helyi szervek képesek, sőt hivatottak megoldani, a felettes szervek közbelépése nélkül. Ismét elölről kezdtem. Bűvös körbe jutottam. Valósággal belebetegedtem ebbe az új igazságtalanságba. Lemondtam mindenről, de az igazságtalanság nem hagyott nyugton. Talán négy hónap után újabb panaszlevelet írtam a minisztériumba. A panasz mellé csatoltam a helyi szervek válaszait is. Elmagyaráztam újból mindent, és hivatkoztam újból a törvényekre. A legkompetensebb embertől akartam megtudni, hogy tévedek-e vagy sem. Az igazságra akartam fényt deríteni. A törvény tébolyultjait akartam helyes útra terelni.
Egy éve volt már, hogy csak egymagamban háborogtam. Kitörésre készültem, akárcsak egy vulkán. Tele voltam bosszúállással. Képes lettem volna mindent felperzselni. De ugyanakkor el is voltam rettenetesen keseredve a magam igazáért. Ezúttal panaszlevelem szakértő kezekbe került. Elégtételt szolgáltatott mélyen megrázó gyötrelmeimre. Olyan választ kaptam, amelyet senki nem tudott félremagyarázni. Ezt a levelet raktam az ördöngös kör közepére. A puha fotelek foglalója elé. Gránátot dobtam közéjük! Kékültek, sárgultak, hebegtek- habogtak össze-vissza. Olyan heves vita lett az illetékesek között, hogy csoda volt nézni fontoskodásukat, hiszen most nem egy maszatos munkás kérése állt előttük, hanem a miniszter parancslevele. Úgy ugrattak helyükrôl, mint nyúl a puskadörrenésre. Felállva hadonásztak egymásnak. Lángot vetett alattuk a hely! Kihültek a kávék, a cigik is kialudtak a hamutálcán. Mindenki idegesen reszketve határozatok, rendeletek után, poros iratkötegek között turkált. Kopni kezdtek a rég elfelejtett igazság ceruzái. Vastag aláhúzások kerültek a sorok alá. Egymást nézték és bólogattak, mint valami jóllakott lovak a jászol előtt. Mások meg rettenetesen morgolódtak, hogy most már mindent újra kell javítani a munkakönyvben, ugyanis a parancsban az állt, hogy mindent haladéktalanul fizessenek ki, amit már rég ki kellett volna fizessenek.
Egy évi panaszkodás után két hét alatt lepengettettem velük az utolsó, nekem járó banit is. Bebizonyítottam, hogy hiába ülnek az irodák meleg foteljeiben, ha még ennyire se képesek, ha nem tudják alkalmazni az ország törvényeit. Jobb volna, ha kimennének a mezőre kapálni. Talán ily módon felfrissülne agyvérük keringése, és többet adnának a fáradt emberekért. Alaposan odamondtam nekük. Azóta vöröset látnak, mint egy bika, ha a közelükbe járok valamilyen problémával. Igazam volt, de haragszanak rám, hogy be is mertem bizonyítani, szándékoson kerülik tekintetemet, mert mindig van valami megjegyeznivalóm. Hiúzként lesnek rám. Várják, hogy valami hibát kövessek el, hogy jubilálhassanak. Na, azt várhatják! Tudom, hogy örökre el vagyok én könyvelve, de nem engedek senkinek az igazságból. Óriási sikernek számít, ha egy olajos kezű, amilyen én vagyok, ki mer állni, és meg tudja védeni az ő jogait, igazát, ha be tudja bizonyítani a bérelszámolóknak, hogy nem ismerik a törvényeket, s tétlenül ülnek, henyélnek. Csak azért jönnek munkába, hogy nyugodtan tereferélhessenek kávézgatás-cigizés közben. A dolgokat mindig másra bízzák. Ők mossák kezüket, mert így könnyebb. Mással szeretnek parazsot kapartatni. Az ők kezeiket még csak a tintás tolltól is kímélik. Minden tollforgatás után kezet mosnak. Mossák kezeiket, mint Poncius Pilátus Krisztus ítélésekor. (Demse Márton: Ház a senkiföldön)

Szerkeszti: B.D.