Mansfeld Péter emlékezete
Mansfeld Lászlóval beszélget Győri Béla

„Munkaerőtartalékok Hivatala, I. sz. Rákosi Mátyás iparitanuló intézete. Értesítés.
Kedves Szülők!
Ezennel értesítjük önöket, hogy fiuk, Mansfeld Péter a szakma legjobb ipari tanulója címért folyó verseny intézeti döntőjében második helyezést ért el. Kérjük a kedves szülőket, serkentsék további jó munkára gyermeküket, hogy jól képzett szakmunkássá válhasson. Elvtársi üdvözlettel Halász Andor DISZ titkár, Bozsó Pál igazgató.
1956. március 15-én.”

Ezt a megsárgult papírt Mansfeld Péter testvére, Mansfeld László őrzi. Gondolom, hogy nem sok dokumentum van a kezében bátyjának életéből.
– Ez az élet olyan rövidre sikerült, hogy sok dokumentumot nem tudtam összeszedni. Azonkívül: a vele kapcsolatos hivatalos papírokat sohasem láttuk. Őt 1959. március 21-én kivégezték államellenes összeesküvésért. Összesen tizennégy pontban találták bűnösnek, és az ítéletet végre is hajtották, annak ellenére, hogy a terhére rótt dolgokat 16-17 éves korban követte el. 1956-ban a forradalmi események hatására lekerült valahogyan a Széna térre, és ott összebarátkozott olyan emberekkel, mint Szabó bácsi, és sokan mások, akiket én nem ismertem. Hogy úgy mondjam, forradalmárt csináltak belőle. Ők úgy vallották, hogy a szabadságért és Nagy Imréért harcolnak. Egy életre elhatározta, eltökélte, hogy ezekkel az emberekkel végig fogja csinálni.

– Péter ekkor 15 éves.
– 1941. március 10-én született. Tehát egy serdülő kamasz, aki oda lekerült és kis feladatokat kapott. Fegyver nem volt a kezében. Naponta hazajárt, élelmet hozott a ház lakóinak, mindenki szerette, semmi probléma nem volt vele. Tudjuk, hogy a forradalomnak mi lett a vége. Péter elkezdett újból tanulni, és egy idő múlva gondok kezdtek vele lenni. Tanulmányi eredménye romlott, rendőrség is megjelent nálunk olyan címen, hogy valamit eltulajdonított a munkahelyéről. Ő egy későbbi beszélgetésünk során azt mondta: a fúrófejeket nem vette el, hanem az egyik munkatársa adta neki oda azzal, hogy hozza ki, és majd ő eljön érte. Nagyon szolgálatkész fiú volt egyébként. Nem a kolléga jött el, hanem a rendőrség; és ő attól a perctől kezdve megbélyegzett emberré vált. Én beszélgettem vele, kérdeztem tőle: „Péter, miért csináltad ezt az egészet, tudod, hogy a mamának is kellemetlenséget okozol, a családnak is?” És akkor azt mondta, hogy őt figyelmeztette az egyik tanára, hogy az ’56-os Széna téri események miatt őneki be akarnak tartani. A fúrófejeket nem ő vette el, hanem ez tulajdonképpen becsapás volt. Én úgy éreztem, hogy ettől a perctől kezdve a testvérem megzavarodott, agresszívvé vált, és mint most már tudjuk, később fegyverek is előkerültek.

– Ez a fegyverhistória hogy volt?
– Úgy volt, hogy az utcánkban, a kórházban volt egy idős kommunista, Sobor Rezső bácsi, Komócsin Zoltán apósa. Komócsin Zoltánról tudjuk, hogy milyen beosztásban volt ’56-ban és utána is. Ő kért meg bennünket, fiatal gyerekeket, hogy a környékben szétszóródott rengeteg fegyvert szedegessük össze. El is kezdtük elég sokan, aztán sokan kimaradtak – gondolom, a szülők eltiltották a gyerekeket ettől a művelettől. Én azért hagytam abba, mert én utálom a fegyvert, még egy csúzlim vagy egy bicskám se volt soha az életben. A Péterék viszont gyűjtögették tovább. Eljutottak többek közt a Piros László volt belügyminiszter villájába is.

– Ez mikor történik?
– Ez ’57 körül volt már. A villába nem kellett behatolni – a vádirat alapján őt ezért is elég súlyosan elmarasztalták -, mert oda gyerekektől kezdve boldog-boldogtalan bejárhatott, és géppisztolyok, fegyverek voltak az udvarban széjjelszórva. Én nem tudtam, hogy a testvérem ezekből a fegyverekből megtart magának, sőt kátránypapírba csomagolva elássák. Hogy milyen céllal, azt nem tudom. Később az én személyemet belekeverték egy kicsit ebbe, miszerint én röplapokat adtam oda a testvéremnek, hogy sokszorosítsák. Én ilyet soha nem csináltam. Itt ellentmondás van egyébként a periratban is, mert amikor a vádbeszéd elhangzott, akkor még nem is ejtették szóba ezt, utána viszont – amikor már a fellebbezést elutasították -, előkerült újból.

– A maga személye is.
– Igen. Minden egyes pontot, akár logikusnak tűnt, akár nem, felhasználtak arra a célra, hogy minél súlyosabb ítéletet kapjon.

– Mikor tartóztatták le a gyereket?
– ’58-ban, azt hiszem. Igen…

– Hogyan emlékezik vissza?
– Én nem emlékszem vissza, mert nem emlékezhetek. Őt tulajdonképpen elfogták. Szökésben volt akkor.

– Hova akartak menni?
– Nem tudom pontosan, de összetalálkoztam a Baranyai utcában pár évvel ezelőtt az egyik nyomozóval, aki akkor ebben az ügyben nyomozott, ő mondta: felhívta a testvérem figyelmét arra, hogy vigyázzanak nagyon magukra, és inkább disszidáljanak, menjenek ki nyugatra. Lehet, hogy nem volt ilyen szándéka. Gondolom, hogy ehhez kellett nekik az egyenruha. Az Árvácska utcában lévő osztrák követség előtt posztoló rendőrt elvitték, kényszerítették, hogy szálljon be egy Warszavába, amit a testvérem vezetett, felvitték őt Adyliget felé. A ruháját azt hiszem nem vették el, a fegyverét elvették. Azt hiszem, inkább rendőrruhára lett volna nekik szükségük, de az autóban a rendőr mondta, hogy két gyereke van és hogy ne bántsák őt. Erre lekísérték a buszmegállóig, és felültették a buszra és elküldték haza. Lényeg az, hogy a kezdő momentum az volt, amikor a testvéremet elkezdték piszkálgatni az ’56-os dolgokért, és megkeveredett a gyerek teljesen. Társakat szerzett magának, volt osztálytársait, akik belementek ezekbe a dolgokba. Hogy ő vitte bele, vagy maguktól mentek, azt nem tudom megmondani. A testvérem erős akaratú fiú volt, hatott a fiatalokra. Ez az igazság.

– Mikor értesültek arról, hogy a bátyja bent van a börtönben?
– Édesanyám értesült erről, és ő nagyon-nagyon titkolt előlem mindent mindig. Úgyhogy erre anyám tudna választ adni, de sajnos őt nem tudom megszólaltatni, mert kórházban fekszik jelenleg is. Ha a fiáról hall, rögtön sírva fakad. Nem szabad őt ilyesmivel zaklatni. Egyébként most is néztük a március 15-i eseményeket televízióban, és úgy gondolom, ennek a hatására kaphatott egy agyérgörcsöt és mind a két lábára lebénult, úgyhogy ilyen dolgokkal őt zaklatni nem szeretném.

– Teljesen érthető. Hogyan folytatódott tovább a történet?
– Megvolt a tárgyalás. Kihirdették az ítéletet. Először életfogytiglant kapott Péter, a társait most nem sorolom.

– Miért, hány vádlott volt ebben a perben ?
– Öt vagy hat vádlott volt. Részben osztálytársa, részben környékbéli fiú.

-Szóval mind gyerek.
– Gyerekek, mind egykorúak voltak, Kivéve Blaski Józsefet, aki valamivel idősebb volt. Az elsőrendű vádlott volt Blaski József, másodrendű vádlott a testvérem volt. De a bíróság azon a címen, hogy ő volt a személyi irányító és a megnevelésére semmi mód nincsen, így hát úgy döntöttek, az elsőfokú tárgyaláson, hogy 15 évet kap. Ezt kevésnek találták, és akkor volt a 34-es rendelkezés, hogy fiatalkorúan elkövetett dolgokért is ki lehet végezni. Hát éltek ezzel a lehetőséggel. A tárgyaláson kimondták a halálos ítéletet, elmondta dr. Vágó Tibor: az, hogy fiatalkorúakról van szó, ez semmit nem jelent, akár munkásgyerekek, vagy munkáscsaládból származnak, mert a társadalomra olyan nagyfokúan veszélyes, amit ők csináltak, hogy ezért sajnos ilyen súlyos büntetéseket kell kiszabni. Az ügyvédje egy kézzel írott beadványt adott át – ez nem került az Elnöki Tanácshoz, mert ez a bíróság összeülhetett kegyelmi tanáccsá, ami annyit jelent, hogy bementek egy másik szobába öt percre, utána kijöttek és megerősítették. Szóval nem volt kegyelem. Az ítéletet végre kellett hajtani. Március 21-én délelőtt 9.35-kor állt be a halál, ezt most már az újságból tudom, mert idáig nem tudtam.

– Hány éves volt akkor Mansfeld Péter?
– A testvérem március 10-én volt 18 éves. Tehát tizenegy napot, tíz és egy negyed napot engedélyeztek neki. Mi nem akartuk elhinni ezt az egészet, mert a testvérem azt mondta édesanyámnak, hogy anyukám, küldjél be nekem egy csomagot, három kiló kolbásszal, szalonnával, tisztálkodószerekkel, mert azt mondták, hogy engem innen nagyon messzire visznek el, nagyon hosszú időre. Hát ezt a csomagot ő soha nem kapta meg, gondolom valakik jól meguzsonnázhattak ebből. Hogy kik, azt csak sejtem, pontosan nem tudom. Egy idő múlva kaptunk egy értesítést, hogy mehetünk a ruháiért. Aztán megkaptuk a halotti bizonyítványt is, akkor elmentünk a 30l-es parcellához, meg akartuk nézni a sírhelyet. Ott nem láttunk semmit, csak lovasrendőröket. Én kisgyerek voltam, féltünk mind a ketten anyuval, úgyhogy eljöttünk haza, és azóta sem mertünk oda elmenni. Értelme nem is lett volna, mert ott semmit nem lehetett látni, olyan sima volt minden, lovakkal letaposták ott a sírokat. Úgy döntöttünk, hogy halottak napján mindig meggyújtunk egy gyertyát neki, és azoknak, akik így végezték be a sorsukat.

– Nem is próbált üzenni Önöknek?
– Egy érdekes esetet el tudnék mondani. A Rózsadombon laktunk, én kint a kertben a tanmesteremtől vásárolt rózsákat gondozgattam, amikor kétszer-háromszor föl-le járkált egy férfi, és utóbb megszólított. Megkérdezte, hogy ismerem-e Mansfeld Lászlót? Mondom igen, én vagyok az. Azt mondja, hogy ő egy üzenetet hozott a testvéremtől, a börtönből. Együtt volt vele egy ideig és sokat beszélgetett vele. Elmondta, hogy nagyon sokszor kegyetlenül megverték, kétszer szökni is akart a Fő utcából, gondolom azt nem jutalmazták a vizsgálói. Azt mondta: Péter érezte, hogy valami baj fog vele történni. Péter azt mondta, hogy minden ember, akit kivégeznek, utolsó üzenetével búcsúzik. Közbevetőleg: ő akasztásra nem gondolt, hanem golyó általi halálra, hiszen katonai ruhában vitték őt a bíróságra is, holott soha nem volt katona. Szóval, Péter azt üzente, hogy az lesz az utolsó üzenete: éljen Magyarország, éljen a haza és szeretlek édesanyám. Hogy ő ezt el tudta-e mondani vagy nem, azt én nem tudom, de hogy így érzett, az biztos.

– A maguk sorsa hogyan folytatódott tovább ?
– A mi sorsunk úgy folytatódott, hogy nagyon szomorúak voltunk, most is azok vagyunk. Dolgoztunk becsületesen ugyanúgy, mint azelőtt. Minket soha rendszerellenesen az édesanyánk nem nevelt, mindig arra tanított, hogy az adott szónak súlya legyen, őszinték legyünk és becsületesek. Hát ezt majd a történelem fogja eldönteni, hogy mennyire becsületes volt a bátyám és hogy mit csinált, és hogy kiért. Ő Nagy Imrét és a Széna térieket nagyon szerette. Meg is mondta, hogy ő ezt vállalta, erre az esküjét adta, és ő ehhez tartja magát.

(Elhangzott 1989. április 2-án.)

Forrás: Vasárnapi Újság 1. Válogatás a népszerű rádióműsor adásaiból. Szerkesztő: Győri Béla. Új Idő Kft, 1989.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ