Suliba menet mindig futottunk. Illetve inkább én futottam, őt meg vonszoltam mélyen karon fogva, lökdöstem, ahogy tudtam, előre, minden reggel, hogy el ne késsünk, mert a futás nem volt az erőssége, csak dobta a lábát, hogy haladjon, de a testével nem dőlt előre. Szenvedett végig a pályának kiszámított útszakaszon, amit nap mint nap megtettünk ketten, reggel 7,50 és 8 óra között, a tömbházunktól a gimnáziumig.
Izzadt, fújtatott, kapkodta a levegőt, hogy tartani tudja velem a lépést, panaszkodott, hogy ő nem korcsolyás, de nem adta fel egyszer sem a 4 év alatt. Az utat szakaszokra osztottuk, és pihenőt tartottunk, mindig ugyanannál az épületnél, vagy kapu előtt, egy térdharisnya felrántás erejéig. Akkoriban, amikor a ronda (de kötelező) sötétkék egyenruhát úgy lerövidítettük, ahogy csak bírtuk, nagy divat volt az élénk színű kockás térdzokni, ami az egyenruhát is egy kissé megszabta. A mieink azonban a már kitágult térd alatti gumis rész miatt, pár lépés után bokáig csúszott le, s mivel újra nem jutott, külön gumiba húzás szükségeltetett térd alatt, egy kis korcban, hogy azért nagyon be se vágjon, de tartson is egy darabig. Így is csak száz-százötven métert bírt ki, ám ha a lábszárunkat befeszítettük futás közben, akkor a 200-at is.
Örök emlék marad, hogy diákéveink alatt, a Cosbuc (ma Márton Áron) utcát nem tudni, miféle csővezetési célból minden évben iskolakezdés előtt felásták, télire beföldelték, aztán tavaszal újra felásták. A Feminától a gimiig eljutni a teli táskával, akrobatikus képességeket igénybevevő akadálypályának számított a sáros járdán. Közben kábé négyszer is felrángattuk a zoknikat, utoljára pont a bejárat előtt, s a lépéseket is nyugodtabbra fogtuk, hogy ne lássák, mennyire ki vagyunk dögölve, de akkor már az osztályban állva fújták a “tréjkulórt”. Szemüvegeink is bepárásodtak, mikor beléptünk. Lehajtott fejjel, de annál nagyobb igyekezettel az utolsó pad felé csosztatva sikerült elfoglalni helyünket, mire a többiek odaértek: “bráv popor”… Írcsivel szomszédok voltunk Csíkszereda első bányászblokkjában, ahol nagyobb periódusokban változtak az életkörülmények. Abban az időben, mindenki mindenkiről mindent tudott, mivel a csempekályhák helyett éppen akkor (tavasztól őszig) vezették a központi fűtést, s a csövek körüli repedéseken és lyukakon minden szó (de szellentés is) le- és felhallatszott. Ircsiék a negyediken, mi a harmadikon. Sülve-főve együtt voltunk egy pár évig, megosztva örömünket, bánatunkat, a sorozatfilmek részleteit (teljesen beleélve magunkat valamelyik szerelmes nőbe), a tízórait, a cuccokat s a lemezeket úgyszintén. Ircsi minden reggel elkésett miattam, mégis megvárt. Szépen felöltözve, hajpánttal a fején, már fél nyolcra érkezett, kis mosollyal az arcán, beállt az ajtó közé, és egy kesz’csókolommal békésen szemlélte azt az eszeveszett kapkodást, ami minden reggel lezajlott rendetlen famíliánkban, iskolába menetel előtt. Pedig reggel 6-kor, mikor a gyárak dudálni kezdtek, szüleink rendszeresen ébresztettek – ők 7-re mentek munkába a bányavállalathoz. A házban szinte mindenki ott dolgozott, 7-re a blokk megürült, maradtak az iskolások…
Hárman háromfélék voltunk, háromfelé mentünk, s csak a rendetlenségben érződött az összetartozás. Ircsiék két öccsével, negyed nyolckor már házon kívül kerültek a negyediken, mert édesapjuk sofőrként az ingázókat szállította a Hargitára vagy Balánba, és korán indult. Laci, a nagyobbik aki már gyereként gyorskorcsolya bajnok volt s a feljáró részek 8 lépcsőfokát egybe szökte le (Sanyi, a kisebbik is próbálta őt utánozni, de neki csak négyesével jöttek be a lépcsők.)
– Na, megindultak a Lázárlovak – mondta anyám erélyesen -, igyekezzetek már ki a házból !
Ahogy a fiúk lerobogtak, Ircsi már jött is s beállt az ajtóközbe. Türelemmel mosolyogva tudott várni, míg mi szöktünk ide oda kapkodtuk a bepakolnivalót a testvéreimmel hárman. Az ágyak vetelenül, minden felfordulva, anyám restellkedett– Irénke, csukd be lelkem az ajtót – mondta, mire Ircsi belépett s nagy szelíden be is csukta. – Nem belülről, lelkem, kívülről gondoltam – így az anyám csípősen. Elvörösödtem, vádlón anyámra néztem, láttam hogy Ircsi is elvörösödött, de megértette a helyzetet, és kiment.
Mikor kiléptem az ajtón, ott állt, pár lépésnyire, a folyósón, fejét leszegve. – Gyere na, siessünk – mondta aggódva -, megint elkésünk miattad!
És siettünk, futottunk, rángattuk a harisnyáinkat, kerülgettük a gödröket a járdán, az úttesten. Megtörtént az is hogy a zebra előtt várni kellett a forgalom miatt. Ahogy az autók elhaladtak a sáros úton, kis szökkenéssel vágtunk bele az átkelésbe, s csak a túlsó felén vettük észre, hogy valami nincs rendben.
– Az egyik lábam olyan hideg a cipőben – mondta Ircsi, s hát, arról a lábáról hiányzott a cipő. Olyan bézs színe volt, mint a zokninak… Akkortájt szüleink előrelátóbbak voltak, de az anyagi helyzet is úgy diktálta, hogy mindig egy-két számmal nagyobb cipőt vásároljanak, mert még nőni fogunk, s hogy addig is ne kotyogjon, gondosan kitömtük a lábujjka részét egy kis vattával. A futásnál gyakran megtörtént, hogy a cipő kiesett a lábunkból. Most viszont beragadt a sárba az út kellős közepén, s mire vissza néztünk már két autó is keresztülgázolt rajta.
Amig Ircsi féllábon állva várt, én az út közepére rohantam és kirángattam a sárból a cipellőt , majd gyorsan felhúztuk a sáros zoknira, de futnásról már szó sem lehetett. Aznap reggel 10 perccel a „bráv popor” után ereszkedtünk be Borsodi Tanár úr laboratóriumába, ahol történetesen a fejes penészt kellett mikroszkóp alatt vizsgálnunk. A házi feladatnak felhagyott penész tenyészetet becsületesen magunkkal hoztuk, gyönyörű kivitelezésben, felhasználva egy-egy megkezdett szilvaízes üveget.
Ahogy beléptünk, párás szemüvegünk mögül nem láttuk, hogy a többiek már nagy igyekezettel a mikrószkópok fölé hajoltak és a tanár úr arckifejezését se láttuk, csak azt hogy színt váltott: piros lett. Közelebb léptünk a penészes üvegekkel, mikor erélyes hang ütötte meg fülünket.—Mars ki!!—
A visszaút ott vezetett el, a fiúbentlakás szekrényei előtt, s a nagyobbrészt gyergyói hokisok közül éppen lógtak egy páran. Amikor meghallották, mi lett a sorsunk, már vártak a szekrények előtt. A szokásos lánytépászást (amit ők csak úgy játékból űztek) nem úsztuk meg mi sem. Ráadásul a táskák s a még mindig kézben tartott penészes üvegek miatt védekezni se tudtunk. Nem is tudom, hogy menekültünk le a középső folyosóra, ahol egy ablakmélyedésben bevártuk a csengetést.
Szégyelltem magam nagyon, de Ircsi nem szólt, nem szidott a késés miatt. Csak hallgatott mint mindig s szomorkásan nézte a cipőjét. Észbe kaptunk: bementünk a vécébe cipőt pucolni. Rendbe szedtük magunkat, a tépászás jeleit eltüntetve, megfésülködtünk, a penészmintákat pedig nagy sajnálattal ott hagytuk az ablakpárknyon (mint a vizeletet a poliklinikán). Ami megtörtént, megtörtént, bár mondhattam volna annyit, hogy ne haragudj, vagy valami efféle, de a helyzeten már az sem nem változtatott volna…
Áldott jó lélek volt Ircsi, akit mellém rendelt a Jóisten, s aki minden nap vállalta a reggeli közös hajszát és következményeit házunktól a gimnáziumig, 7,50 és 8 óra között, négy éven át…